Káin és Ábel áldozata

 2010.06.23. 09:10

1 Mózes 4: 1-5

 

Azután Ádám a feleségével, Évával hált, aki terhes lett megszülte Kaint, és azt mondta: Fiút kaptam az Úrtól (1. vers).

 

Mindig akadnak olyanok, akik próbálják kitalálni, hogyan is történtek bizonyos dolgok a Bibliában. Mégis hadd mondjam el, hogy ha valamivel kapcsolatban hallgat a Biblia, a legbölcsebb, amit tehetünk, ha azzal kapcsolatban mi is hallgatunk. Én ugyanis nem szeretnék mindenféle találgatásokba bocsátkozni az Igét illetően. Mindennek ellenére akadnak olyan elméletek, melyek értelmében Éva vétkezett a kígyóval, mégpedig úgy, hogy vele hált, így fogant Kain. Az elmélet képviselői szerint tehát Kainon keresztül az emberek egy része a Sátán leszármazottja, miközben Ábel Ádám és Éva kapcsolatának gyümölcse. Az Ige nem támasztja alá azt az elképzelést, hogy Kain a kígyó és Éva kapcsolatából született volna, hiszen itt a negyedik fejezetben is egyértelmű, hogy Éva férjével, Ádámmal hált, majd teherbe esett, és megszülte Kaint. Ez az Ige nyilvánvaló tanítása, így az az emberalkotta elmélet, amely mást állit, számomra puszta fantazmagória. Ne feledjük, korábban Isten azt ígérte, hogy az asszony utódja a kígyó fejét tapossa majd. Éva pedig úgy gondolta, Isten Kainon keresztül teljesíti be ezt az ígéretet. Ezért is mondja: „fiút kaptam az Úrtól” – mintha azt mondaná, ő az a valaki, akiről Isten megígérte, hogy a kígyó fejét tapossa majd. Éva azonban rosszul gondolta: csalódnia kellett Kainban.

 

Majd újból szült: annak testvérét, Ábelt. Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földművelő. Egy idő múlva Kain áldozatot vitt az Úrnak a föld gyümölcséből. Ábel is vitt az elsőszülött bárányokból, a kövérjükből. Az Úr rátekintett Ábelra és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett. Emiatt Kain nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét” (3-5. vers).

 

Vajon miért fogadta el Isten Ábel áldozatát, miközben Kainét elutasította? Egyesek szerint azért, mert Kain kezének munkáját ajánlotta fel Istennek, Ábel azonban véresáldozatot mutatott be az Úrnak. Ez a magyarázat jól hangzik. Érdekes azonban, hogy később, amikor Isten felállította az áldozati rendszert Mózes harmadik könyvében, Izrael népe is mutatott be olyan áldozatot, amelyben kétkezi munkájuk eredményéből, a termés egy részéből készített aprócska lepényt áldozták fel az Úrnak - Isten szemében ez is elfogadható áldozat volt. Ebben az esetben tehát nem arról lehet szó, hogy mivel Kain földjének termését ajánlotta fel, Isten elutasította azt, míg Ábel áldozatát elfogadta, mert Ábel véresáldozatot mutatott be neki.

 

A Zsidókhoz irt levélben ezt olvashatjuk: „Hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot, mint Kain” (11:4).

 

Kain áldozatával tehát az volt a baj, hogy nem hittel ajánlotta azt fel az Úrnak, Ábel azonban igen – ez jelentette közöttük az alapvető különbséget. Egyikük hitt Istenben és bízott benne, a másik azonban nem. Azok az áldozatok tehát, amelyeket hit nélkül ajánlunk fel Istennek, mit sem érnek. A hit tette Ábel áldozatát elfogadhatóvá az Úr előtt – ezt maga az Újszövetség állítja erről az ószövetségi igerészről, az Újszövetség pedig gyakran a legkiválóbb és legértékesebb szövegmagyarázatunk, érdekes bepillantást nyújtva az Ószövetségbe. Az fent említett igevers is értékes igemagyarázat, elárulja nekünk, milyen alapvető különbség állt fenn Kain és Ábel áldozata között: az egyiket hit által ajánlották fel, így Isten elfogadta azt.

 

Bőrruha és az Éden kertje

 2010.06.22. 15:52

1 Mózes 3: 20-24

 

Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek. Az Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket” (20-21. vers).

 

Ádám és Éva fügefalevelekből készített magának ruhát – ők maguk próbálták valahogy elfedezni bűnüket. Isten azonban bőrruhát készített, ezzel is megmutatva nekik, hogy a bűnt csak az áldozat fedezheti el, hiszen állatokat kellett levágnia ahhoz, hogy bőrruhát készíthessen. Ekkor látjuk először, mit jelent az áldozat, illetve azt is, hogy a bűnbocsánatért vérnek kell folynia. Isten később egyértelműen meg is fogalmazta, hogy „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsidók 9:22).

 

Azután ezt mondta az Úristen: Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen, kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. És miután kiűzte az embert, odaállította az Éden kertje elé a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (22-24. vers).

 

Az embert átok sújtotta – nyomorúság várt rá bűne miatt, és ezentúl fáradtságos munkával kellett keresnie kenyerét. A kert bejáratát pedig őrizni kellett, mert az ember elég ostoba volt ahhoz, hogy esetleg visszarohanjon az Éden kertjébe, egyen az élet fájának gyümölcséből, és örökre nyomorult állapotában maradjon.

 

Isten azért űzte ki az embert a kertből, és azért állított a bejárathoz kerúbokat, hogy megmentse az embert saját ostobaságától. Isten nem akarta, hogy nyomorult, bűnös állapotunkban kelljen továbbélnünk. Isten akarata az, hogy egy olyan földön éljünk, amely megújult Jézus Krisztus uralma alatt. Abban a világban nem lesz fájdalom, nem lesz bűn - abban a világban együtt uralkodunk majd vele. Istennek tehát meg kellett óvnia az embert önmagától. Vagyis a kerúbok a bejáratnál nem Isten ítéletét képviselik az emberen, hanem azért vannak ott, hogy megvédjék az embert saját magától. Hiszen szörnyű lenne örökké élni a bűn hatására megromlott testünkben ebben a romlott világban!

 

Isten tehát megóvta az embert, az élet fáját pedig végül átültette – most már Isten paradicsomában találjuk. Jézus a következőket mondta az efezusi gyülekezetnek: „Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomában van” (Jel. 2:7).

 

Az Ige azt is elárulja nekünk, hogy az élet fája az élet vize folyójának két ága között helyezkedik el, és tizenkétszer hoz termést, a fa levelei pedig a népek gyógyítására szolgálnak (Jel. 22). Persze olyan sok minden van még, amit nem tudunk ezzel kapcsolatban. Sok érdekes dolog vár még ránk, ahogy Jézus Krisztust követjük. Ő visz majd el bennünket abba a korba, ahol már nem érvényes az átok, és nem hat a bűn.

 

Olyan lesz majd az a világ, amilyennek Isten ezt a világot eredetileg tervezte – abban a világban Jézus Krisztus uralkodik majd igazságban és békességben. Azt a világot nem teszi tönkre az emberi kapzsiság. Épp ellenkezőleg, csodálatos harmóniában élhetünk majd egymással.

 

Mindenki szabadon jöhet, ingyen kaphat kenyeret. Ami tehát Ádám hibájából elromlott, azt Jézus Krisztus helyre tudja állítani. Azok, akik Krisztusban vannak, belépnek majd az ő országába. Vele élünk és uralkodunk majd örökre. A kezedben a döntés. Nem kötelező.

 

A másik hely azonban, amit Isten elkészített, nem túl kellemes. Nem is az embereknek készítette. Választhatsz – ha oda akarsz kerülni, Isten sem akadályozhat meg, bár megpróbál majd jobb belátásra bírni. Ha azonban rád tudná kényszeríteni saját akaratát, akkor szabad akaratod, amit Istentől kaptál, mit sem érne!

 

Alapvetően tehát megmakacsolhatod magad, ellenállhatsz Isten minden próbálkozásának, és a pokolba kerülhetsz, ha akarsz. Istent viszont nem hibáztathatod, hogy oda kerültél, hiszen ő mindent megtett, hogy lebeszéljen, bár döntésedet tiszteletben tartja. Neked kell tehát döntened. Félelmetes döntés ez, amit mindannyiunknak saját magának kell meghoznia. A döntés elkerülhetetlen, egyszer mindenkinek választania kell.

 

Atyánk, köszönjük a szereteted és a Szentlelked, aki eljött, hogy megmutassa nekünk szereteted. Köszönjük, szabad akaratot kaptunk tőled, bár a szabad akarat néha félelmetes, hiszen azt jelenti, nekünk kell döntenünk örökkévaló sorsunkról. Azt is látjuk azonban, hogy te is hoztál bizonyos döntéseket – köszönjük, hogy kiválasztottál bennünket, hogy elhívtál, hogy tanítványaid legyünk, és sok gyümölcsöt teremjünk. Add, hogy Szentlelked által még jobban megértsük, mi a terved az életünkre. Jézus nevében, ámen.

 

A bűn következménye

 2010.06.21. 13:00

1 Mózes 3: 16-19

 

Az asszonynak ezt mondta: Igen megnövelem terhességed fájdalmát” – vegyük észre, hogy Isten azonnal összefüggésbe hozza a fájdalmat a bűnnel. A Sátán azonban az élvezetet kapcsolta össze bűnnel, sőt mind a mai napig azt teszi. A Sátán előszeretettel tünteti fel a bűnt úgy, mint egy élvezetes megtapasztalást, ami vonzó az ember számára. A fa gyümölcse is kívánatos volt – a bűn is kívánatos, mert a Sátán pompásabbnál pompásabb színekben tünteti azt fel: mintha az valami nagyszerű, kívánatos, élvezetes dolog lenne. Isten azonban rámutat a bűn igazi oldalára: a bűn eredménye nem öröm, hanem nyomorúság. Isten tehát azonnal arról a fájdalomról kezd beszélni, amit a bűn eredményez.

 

Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad”. „Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradtsággal élj belőle egész életedben!” (16-17. vers) - milyen más ez, mint gondozni és őrizni a kertet, amit Isten adott! Az embernek most már fáradtsággal kell megkeresnie kenyerét egész életében.

 

Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (18-19. vers).

 

Az ember élete tehát telve lesz fáradtságos munkával és szomorúsággal. Arca verejtékével kell megélhetését biztosítania azon a földön, amely bűne miatt átkozott.

 

Azt mondják, a tövis nem más, mint egy ki nem fejlődött virág. A tövis tehát azt jelenti, hogy valami megrekedt a fejlődésben. Micsoda képe ez a bűn következményének! A bűn eredményeként ugyanis nem tud tovább fejlődni Istennel való kapcsolatunk. Nekem fontos, hogy Jézust, aki eljött a földre, aki Isten felkent királya, a világmindenség ura, a királyok nagy királya, töviskoronával „koronázták” meg a földön.

Mit jelképezett a tövis? A bűn átkát. Jézus, aki azért jött, hogy bűneiket elhordozza, töviskoronát viselt, amely a mi bűneinket jelképezte. Ha megérted, miért jött el Jézus a földre, rádöbbensz, hogy az első alkalommal valóban nem kaphatott mást, csakis töviskoronát. Amikor azonban újra eljön, aranykoronát visel majd, hisz másodszorra már azért jön, hogy uralkodjon. Isten tehát a bűnbeesés után megátkozta a kígyót, az asszonyt, a férfit, és a földet.

 

Ezért írja Pál apostol, hogy „az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nem cask ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására” (Róma 8:22-23).

 

A bűn átka miatt az egész teremtés sóhajtozva várja azt a napot, amikor Jézus magához veszi azt, amit a kereszten halálával megvásárolt.

 

 

1 Mózes 3: 8-15

Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között” (8. vers).

 

Vegyük csak észre, hogy nem Isten rejtőzik itt el az ember elől, hanem az ember Isten elől.

 

Az Igében azt olvashatjuk, hogy „nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől (Ézsaiás 59:1).

Itt kezdődik a dolog – az ember elrejtőzik, vagy legalábbis megpróbál elrejtőzni Isten elől.

 

 De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?” (9. vers) – nem mintha Isten nem tudta volna, de azt akarta, hogy az ember maga ismerje el és vallja be a hibáját.

 

 Az ember így felelt: Meghallottam a hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem” (10-12. vers).

 

Ez a felelősség áthárításának kezdete. Ahogy Mózes első könyve a kezdetek könyve, úgy az első kifogást is itt találjuk – az első alkalommal itt hibáztatja a férj problémáért a feleségét. Először ugyan, de nem utoljára. „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem!”. Ha jobban megnézzük, Ádám tulajdonképpen Istent hibáztatja – ő adta neki Évát, vagyis az ő hibája. „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.”

 

Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem” (13. vers) – az asszony tehát szintén másra hárítja a felelősséget. Azután Isten kimondja az ítéletet az ember felett. A kígyónál kezdődött az egész, a kígyóval is fejeződik be – hiszen Éva a kígyót hibáztatja. Így most Isten is a kígyóval kezdi.

 

Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt: hasadon járj, és port egyél egész életedben!” (14. vers). A kígyó tehát az átok eredményeként kúszik ma hason a földön: „átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt.”

 

Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (15. vers -Károli).

 

 Itt találjuk Isten első ígéretét, hogy elhozza az üdvösséget, ez az igevers pedig arra is utal, hogy az üdvösség szerzője szűztől születik majd. Isten ugyanis az asszony magjáról beszél – az asszonynak azonban nem magja van, hanem petesejtje, amelyet a férfi magja termékenyít meg. Azáltal tehát, hogy Isten az asszony magjára utal, azt sugallja, hogy a Messiás szűztől születik majd.

 

Később Isten még egyértelműbben kifejezi ezt Ézsaiás könyvében: „Ezért ád jelt néktek az Úr maga: Imé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek” (7:14 – Károli) – az Immánuel annyit jelent, hogy velünk az Isten, és nagy lesz ő. Az Ige a királyságáról és trónjáról is beszél. Isten tehát már a bűn és az ebből fakadó nyomorúság kezdetén megígéri, hogy eljön az a nap, amikor az asszony utódja a kígyó fejére tapos. A fej szellemi értelemben a hatalom és tekintély jelképe – az asszony utódja tehát lerombolja majd a Sátán hatalmát és tekintélyét. Jézus Krisztus valóban lerombolta a Sátán hatalmát és tekintélyét az életünk felett. „Te pedig annak sarkát mardosod” – ez pedig kétségtelenül Jézus Krisztus keresztjére utal.

 

A kereszt ereje

 2010.06.19. 14:42

1Mózes 3: 7

 

Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak” (7. vers).

 

Miután beadták a derekukat a test kívánságainak, tudatába kerültek saját testüknek – ekkor kezdődött az ember test-tudatossága, és egyben felborult az eredeti sorrend. Isten egy magasabb rendű szentháromság – Atya, Fiú és Szentlélek. Az ember pedig, akit Isten saját képmására teremtett, egy alacsonyabb rendű szentháromságot képvisel, amely részei a szellem, a lélek és a test.

 

Az igazi énem a szellemem, de egy testben élek, és van lelkem, tudatom is. Istennel a szellemem síkján kerülök közösségbe. Amíg az emberben a szellem állt az első helyen, csodálatos közösség állt fenn Isten és ember között. Amikor azonban az ember engedelmeskedni kezdett testi vágyainak, és szakított a tiltott fa gyümölcséből, a rend felborult, és új fontossági sorrend született: test, lélek, szellem. A szellem kapcsolata megszakadt Istennel, így az ember szelleme meghalt. Nem érzékeli Istent, csak ott fekszik élettelenül, miközben az ember elméjét testi vágyai és szükségletei uralják.

 

Pál a következőket írja: „Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppenúgy, mint a többiek” (Efezus 2:3).

 

Természetünk szerint a harag fiai vagyunk, mint ahogy mások is, mert már egy felborult fontossági sorrenddel jöttünk a világra: test, lélek és szellem. Az elmémet tehát ennek értelmében testi vágyaim irányítják és uralják. Csak azokra tudok gondolni. Jézus azt mondta Nikodémusnak, hogy ha nem születik újjá, nem láthatja meg az Isten országát. Egyszer már megszületett ugyan a test szerint, de a szellemtől is meg kell születnie – újonnan kell születnie, hogy helyreálljon a fontossági sorrend. Amikor tehát valaki újjászületik Istenben, a test, lélek és szellem sorrendje megváltozik – újra megszületik az Isten eredeti terve szerinti sorrend, amelyben a szellem áll az első helyen, a lélek a másodikon, a test pedig a harmadik helyet foglalja el. Az ember elméjét pedig nem a test, hanem a szellemi dolgok foglalják le.

 

Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival” (Róma 8:5). „A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni” (1Kor. 2:13). „A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség” (Róma 8:6).

 

Az elmém felett tehát vagy a testi vágyaim, vagy a szellem uralkodik. Amikor pedig újjászületek Isten Szentlelke által, a szellem válik elsőrendűvé az életemben, így a sorrend helyreáll – szellem, lélek és test. Újra közösségben lehetek Istennel, sőt életre keltem a Lélekben, bár addig halott voltam bűneim miatt. Isten azonban új életet lehelt belém. „A régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2Kor. 5:17).

 

Én új teremtés vagyok. Olyasvalaki, akinél ismét a szellem áll az első helyen. Közösségben lehetek Istennel, és a Lélek dolgai után vágyakozom. Barátaim, akikkel eddig lógtam, nem értik, mi történt velem, mert megváltoztam. Hát persze hogy megváltoztam – újjászülettem! Új ember lettem Jézus Krisztusban! A barátaim azonban nem értik ezt az új életet, mert a nem lelki ember nem érti a Lélek dolgait. Nekem olyan világos, olyan egyértelmű, számukra mégis rejtély. Amikor pedig leülök, és megpróbálom elmagyarázni, csak frusztrálttá válok, mert képtelenek megérteni. Pedig olyan egyértelműnek, olyan világosnak tűnik az egész! Miért nem értik? Mert újjászülettem a Lélek által, és most már újra élek, és ráhangolódtam a Lélek dolgaira. Ezt viszont sokan nem értik.

 

Az Igében tehát ezen a ponton kezd felborulni az eredeti a sorrend – az ember testi vágyainak kezd engedelmeskedni, és testi vágyait kezdi szolgálni, és a harag fiává válik természeténél fogva. Ez így is maradt egészen addig, amíg Isten Jézus Krisztuson keresztül lehetővé nem tette, hogy a sorrend helyreálljon. Érdekes, hogy egy fának köszönhetően szakadt meg Isten és az ember közössége – az ember szabad akaratából a fa gyümölcsét választotta.

 

Az is érdekes továbbá, hogy még mindig szabad akaratunk van, és még mindig két fa áll előttünk: az élet fája, illetve a jó és rossz tudásának fája. Általában Ádámot hibáztatjuk, hogy rossz döntést hozott, de mi a helyzet velünk? Vajon saját döntéseinkért kit hibáztatunk? Isten egy másik fához is utat nyitott – rajta keresztül visszaszerezhetjük mindazt, ami Ádám bűne miatt elveszett. Ez a fa Jézus Krisztus keresztje: az a fa, amelyen keresztre feszítették, visszavezet bennünket Istenhez. A döntést azonban nekünk kell meghoznunk. Isten nem kényszerit bennünket. Amikor Ádám evett a tiltott fa gyümölcséből, szintén szabadon döntött, hogy hátat fordít Istennek. Isten pedig azt szeretné, ha te is szabad akaratodból szakítanál a másik fáról, ha szabad akaratodból jönnél Jézus Krisztus keresztjéhez, hogy újra közösségben lehess Istennel.

 

Kezedben a döntés. Isten már megtette a maga részét – egyedül a kereszt fordíthatja vissza az Ádám által elindított halálos folyamatokat.

 

 

Az első hazugság

 2010.06.18. 14:42

1 Mózes 3: 1-6

 

A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” (1. vers).

 

A kígyó nem volt mindig olyan, mint ma – nem mindig a földön csúszott-mászott, mint ma. A bűnbeesést követő átok eredménye volt, hogy a hasán járt és port evett egész életében. Nem tudjuk, a bűnbeesés előtt hogyan közlekedett a kígyó – vajon felegyenesedve járt valamilyen úton-módon, vagy esetleg tudott repülni? Nem tudjuk. A lényeg azonban, hogy a Sátán kígyó formájában megkörnyékezte Évát, mégpedig úgy, hogy először megkérdőjelezte Isten Igéjét: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?”

 

„Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok” (2-3. vers).

 

Azt látjuk, hogy Éva hozzátesz ahhoz, amit Isten mondott, hiszen Isten egy szóval sem említette, hogy érinteniük sem szabad a fát. Isten arra figyelmeztette őket, hogy ha esznek a fa gyümölcséből, meg kell halniuk.

 

De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg!” (4. vers). A kígyó tehát először megkérdőjelezi, majd pedig kétségbe vonja Isten Igéjét – a Sátán mindig ezt a taktikát követi. Először megkérdőjelezi Isten Igéjét. Mindig azt hajtogatja: „Valóban azt mondta Isten? Tényleg Isten Igéje ez? Tényleg Isten mondja mindezt?” Miután pedig megkérdőjelezte Isten Igéjét, igyekszik azt kétségbe vonni: „dehogy haltok meg!”. Végül pedig előáll a hazugsággal.

 

Jézus azt mondta a Sátánról, hogy ő minden hazugság atyja, itt pedig elhangzik az első hazugság a Bibliában – dehogy haltok meg! Hazugság. A Sátán próbálja megtéveszteni Évát. Mivel pedig Éva nem ismerte még fel a gonoszságot, hagyta magát becsapni. Addig nem birtokolta a jó és rossz tudását, amíg nem evett a gyümölcsből. Ezen a ponton mindössze annyit tudott, hogy Isten azt mondta nekik, ne egyenek a fa gyümölcséből, mert ha esznek belőle, meg kell halniuk. Most azonban a Sátán azt állítja, hogy nem halnak meg.

 

Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz” (5. vers).

 

A Sátán itt Isten igazságosságát is megkérdőjelezi. Először Isten Igéjét kérdőjelezte meg, most pedig az ő igazságosságát is. Azt mondja Évának, Isten azért nem akarja, hogy egyenek a gyümölcsből, mert tudja, hogy olyanokká válnának, mint az Isten, így tudni fogják, mi a jó és mi a rossz. Mintha azt mondogatná Évának: „Isten nem tisztességes, valamit próbál tőled visszatartani, valami jót és kívánatosat, hogy magát védje. Isten csak játszadozik veled!”. Milyen gyakran megkérdőjelezi a Sátán Isten igazságosságát! „Hogyan tehet egy szerető Isten ilyet? Hogyan engedhet meg egy szerető Isten ilyet?” – ismételgeti.

Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett” (6. vers).

 

János a következőket írja: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van” (1János 2:16).

 

Nézzük csak meg jobban ezt a három dolgot, és vegyük észre, hogy a Sátán is három dologgal próbálta Évát megtéveszteni. Először is, a test kívánságával: „jó volna enni arról a fáról”. Másodsorban a szem kívánságával: „mert csábítja a szemet”. Harmadsorban pedig a büszkeséggel: „mert okossá tesz”. Mindez ott várt rá, ő pedig evett. Majd adott belőle Ádámnak is, aki szintén evett a gyümölcsből. Tudatosítanunk kell, hogy míg az asszonyt megtévesztette a Sátán, a férfit nem. Ádám tudta, mit csinál.

 

 Az Újszövetségben azt olvashatjuk, hogy „nem Ádámot vezette tévútra a kísértő, hanem az asszonyt, és ő esett bűnbe” (1Tim. 2:14). Ádám tehát pontosan tudta, mit tesz – Ádám tudatosan döntött úgy, hogy Isten parancsa ellen cselekszik. Évát azonban valóban becsapta a Sátán.

 

A nő és a férfi

 2010.06.17. 10:29

1 Mózes 2: 18-25

 

Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat” (18. vers) – ezzel Isten tulajdonképpen elismeri, hogy az ember nem teljes egyedül. Isten ránézett az emberre, és azt mondta, nem jó az embernek egyedül lenni, hisz az ember egymagában nem teljes. Isten ezért azt mondta, alkot hozzáillő segítőtársat.

 

Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi” (19. vers).

 

Képzeljük csak el! Micsoda elmét adhatott Isten Ádámnak. Ahogy elé vitte az egyes állatokat, Ádám sorban elnevezte őket – ez egy tehén, ez egy ló, ez egy kutya, ez egy macska.

 

 Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az Úristen, és odavitte az emberhez” (20-22. vers).

 

Ez a kijelentés sok gondot okozott már a múltban. Egyesek azt mondják, a Biblia nem lehet Isten Igéje, hiszen a férfiaknak ugyanannyi bordájuk van, mint a nőknek. Ez azonban nem logikus érv. Gondoljunk csak bele: ha elveszítenénk fél karunkat egy balesetben, az még nem jelentené azt, hogy a gyermekünk is fél karral születne. Ugye? Vagy tételezzük fel, hogy véletlenül levágjuk a mutatóujjunkat. Vajon ez azt jelenti, hogy születendő fiunk mutatóujj nélkül jön majd a világra? Az tehát, hogy Isten kivette Ádám egyik bordáját, még nem jelenti azt, hogy Ádám gyermekének is eggyel kevesebb bordája lesz. Annak puszta ténye tehát, hogy ma a férfiaknak és a nőknek ugyanannyi bordája van, még nem jelenti azt, hogy Isten nem vehette volna ki Ádám egyik bordáját. A két dolog nem zárja ki egymást.

 

A férfi és a nő között egy mély, bensőséges kapcsolat jött létre. Olyan mély, hogy „akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége, de nem szégyellték magukat” (23-25. vers).

 

Most tehát azt látjuk, hogy Isten megalapozza a házasságban a férfi és a nő közötti alapvető kapcsolatot. „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.

 

Ezt jelenti Isten szemében a házasság: ketten eggyé lesznek. Ez a legmélyebb, legbensőségesebb kapcsolat – ketten eggyé lesznek a házasságban, a férfi pedig ragaszkodik feleségéhez. Ez az alap, a dolgok kezdete, ilyennek képzelte ezt eredetileg Isten.

 

Az emberek azonban nem valósították meg Isten tervét e téren. Amikor Jézus eljött a földre, arra törekedett, hogy helyreállítsa az emberi kapcsolatokban is Isten eredeti tervét. Ezért Jézus azt tanította, hogy a házassági eskü szent, hogy a házasság legyen tartós. A farizeusok nyomban felismerték a különbséget Jézus tanítása, illetve Mózes törvénye között, és megpróbálták Jézust csapdába csalni, hogy bebizonyíthassák, Jézus mást hirdet, mint ami a törvényben áll. Ezért ezt kérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak elbocsátania a feleségét?” (Márk 10:2).

 

Jézus azt mondta nekik: „Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz feleségül, házasságtörést követ el ellene, és ha az asszony bocsátja el férjét, és máshoz megy férjhez, szintén házasságtörést követ el” (11. vers).

 

Hűha! – gondolták a farizeusok, ezzel szorul a hurok Jézus nyakán. Azt mondták neki: „Akkor miért rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét, adjon válólevelet neki?” (Máté 19:7). Most megvagy! Olyasvalamit hirdetsz, ami ellenkezik Mózes törvényével! Tudjuk, hogy Isten adta ezt a törvényt Mózesnek – ez kétségtelen. Most végre elkaptunk! Mózes törvénye ellen beszélsz!

 

De vajon hogyan is reagált minderre Jézus? A mózesi törvényeknél korábbra ment vissza az időben, és tudatta a farizeusoknak, hogy kezdetben minden másképp volt: „Szívetek keménysége miatt írta nektek Mózes ezt a parancsolatot, mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy” (Márk 10:5-8. vers).

 

Szívének keménysége miatt adhatott a férfi a nőnek válólevelet, szívének keménysége miatt nem valósította meg az ember e téren Isten tervét, szívének keménysége miatt adatott a válásra vonatkozó törvény. Istennek azonban nem ez volt az eredeti terve. Kezdetben másként volt. Most mi is a kezdeteknél vagyunk az Igében – azon a ponton, amelyre Jézus is utalt. Itt körvonalazódik Isten alapvető terve a házasságra: a férfi elhagyja anyját és apját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.

 

Mivel azonban az emberek szíve kemény, képtelenek elérni azt, ami a legjobb lenne nekik, és amit Isten nekik szánt – és ahogy a világban körülnézünk, láthatjuk, mennyi probléma fakad mindebből. Szívünk keménysége miatt nem valósulhatnak meg Isten eredeti tervei a házasságban. Valami nagyon nincs rendben a világ szeretetről alkotott elképzelésével!

 

Annyira elegem van már abból, amikor egy férj, vagy egy feleség szájából azt hallom, hogy soha nem is szerette a másikat igazán. Egyre csak azt hajtogatják: „Nem hiszem, hogy valaha is igazán szerettem.” Figyelj csak, ha nem szereted a másikat, ne házasodj össze vele – hova gondolsz? Szörnyű dolog azt mondani a társadnak, hogy soha nem is szeretted igazán. Az egész randizgatási rendszerünkkel baj van. Véleményem szerint az egyik alapvető probléma éppen az, hogy a párok bensőséges fizikai kapcsolatba kerülnek anélkül, hogy igazán mélyen ismernék egymást. Így a kapcsolatban túlságosan is a testi szempontok kerülnek előtérbe, miközben a párok nem fordítanak elég időt és energiát egymás megismerésére. Tudod, az igazi szeretet egyik jellemvonása a türelem. Az igazi szeretet kivárja Isten időzítését. Az a srác pedig, aki még a házasság előtt gyorsan ágyba akar bújtatni, nem szeret téged igazán – legalábbis nem azzal a szeretettel, amilyennel szeretnéd, hogy a férjed szeressen téged.

 

Szabadulj meg az ilyentől! Pontosan az a baj, hogy a párok úgy házasodnak össze, hogy közben nem is igazán ismerik egymást, mert kapcsolatukban túl nagy hangsúlyt kapott a testi oldal, ami nem egyenlő az igazi szeretettel. Az igazi szeretet ugyanis hajlandó várni. A házasságban csodálatos nyitottság van – annak is kell lennie. Ádám és Éva mezítelenek voltak, de nem szégyellték magukat – és ez így is van jól. És lettek ketten egy testté.

 

1Mózes 1: 16-17

 

Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod” (16-17. vers).

 

Itt van tehát az ember, akit ideális körülmények közé helyeznek - kérve sem kaphatott volna ennél szebbet és jobbat. Egy gyönyörű kertbe helyezi őt Isten, amit maga ültetett. Mindenféle gyümölcsfa van ott, tele mindenféle zamatos gyümölccsel, amiből szabadon szakíthat. Istennek csupán egyetlen kikötése van – hogy az ember ne egyen a jó és rossz tudásának fájáról. És mintha Isten előre tudta volna, hogy az ember mégis éppen azt teszi majd, így folytatja: „mert ha eszel róla, meg kell halnod.” Isten itt egy kettős halálra utal – egyrészt szellemi értelemben vett halálra, másrészt pedig fizikai halálra, pontosabban a fizikai halálhoz vezető folyamatok beindulására.

 

Úgy tűnik, Isten nem olyat kér, amit nehéz megtartani. De vajon miért is helyezte Isten ezt a fát a kertbe? Annyi fa volt a kertben, miért kellet ezt a fát is odaültetni? Hiszen gondoljunk csak bele, ha Isten nem ülteti oda ezt a fát, most nem kellene ezzel a sok problémával küszködnünk a világban. És ha Isten tudta, hogy az ember szakítani fog annak a fának a gyümölcséből, akkor mégis miért helyezte a fát a kertbe? Istennek tudnia kellett, mi fog történni, ha Isten valóban mindent tud – abban pedig biztos vagyok, hogy Isten mindentudó.

 

Isten saját képmására teremtette az embert, mivel pedig Isten önálló döntéseket hoz, az embernek is önrendelkezési jogot és szabad akaratot adott. Az egyik legfélelmetesebb dolog épp az ember szabad akarata – hogy választhatsz. Eldöntheted, mi legyen a sorsod. Eldöntheted, hogy beengeded-e Istent az életedbe. Eldöntheted, hogy engedelmeskedsz-e Istennek, vagy sem. Eldöntheted, hogy szeretni fogod-e Istent, vagy sem. Eldöntheted, hogy Istent akarod-e szolgálni, vagy tested vágyait. Isten döntési jogot adott neked. Érdekes, hogy mindenütt, ahová az evangélium eljutott, nagy tiszteletben tartják a szabad akaratot.

 

De mit is látunk azokon a helyeken, ahol háttérbe szorult az evangélium? Az embereket rabszolgasorba döntik, szabadságjogaikat megnyirbálják. Elég csak egy pillantást vetnünk azokra az országokra, ahol a kommunizmus uralkodik. A rendszer megfosztja az embereket döntési joguktól, és korlátozza szabadságukat. A mi országunkban is azt látjuk azonban, hogy egyre több a megszorítás. Minden újabb törvény korlátozza a szabad döntéshez való jogunkat. Azokon a területeken viszont, ahová az evangélium eljutott, tiszteletben tartják az ember szabad akaratát, mert szabad akaratunkat Istentől kaptuk.

 

Mit érne azonban döntési jogunk, ha nem volna mi mellett, illetve mi ellen döntenünk? Az egész értelmetlenné válna. Ha minden adott lenne, és nem lennének törvények és megszorítások, nem lenne semmi – akkor nem lenne miből választanom. Hiába van tehát választási lehetőségem, ha nincs miből választanom - ebben a kontextusban mit sem ér a szabad akarat. Ahhoz tehát, hogy gyakorolhassam szabad akaratom, és az így valódi értelmet nyerjen, Istennek biztosítania kellett a választási lehetőséget – Istennek be kellett vezetnie egy korlátozást. Ahhoz pedig, hogy valódi értelmet nyerjen az Isten iránti engedelmességünk, Istennek lehetőséget kellett biztosítania arra, hogy ha úgy kívánjuk, az engedetlenséget választhassuk.

 

Szabad akaratunk különböztet meg bennünket egy robottól, akinek nincsenek saját döntései, mert minden döntését egy felette álló valaki hozza, aki minden lépését felügyeli és irányítja. Isten azonban nem robotra vágyott, amikor megteremtette az embert, hiszen egy robottal nem lehet bensőséges kapcsolatba kerülni, és egy robot szeretete gépies - nem valódi szeretet. Ahhoz azonban, hogy az ember valódi szeretettel szerethessen, szabad akarat kell. Így Isten szabad akaratot adott nekem, hogy iránta érzett szeretetem és imádatom értelmet nyerjen, hogy valódi lehessen. Nem kötelező ugyanis Istent szeretnem, vagy dicsérnem. Dönthetek úgy is, hogy nem szeretem Istent – a lényeg, hogy én döntöm el.

 

De amikor mégis úgy döntök, hogy szeretni akarom Istent, szeretetem akkor válik valóságossá, mert szabad akaratomból így döntöttem. Hiszen nem robot vagyok, aki mindig aszerint reagál, amit előzetesen betápláltak az agyába: Isten megnyom egy gombot a mennyben, erre az agyamban elindul egy folyamat, én pedig automatikusan válaszolok, és gépiesen hajtogatom, hogy „szeretlek, Isten.” Ettől senki nem hatódna meg. Mivel Isten a mi valódi szeretetünkre vágyik, szabad akaratot adott nekünk, és lehetőséget arra, hogy válasszunk. Ahhoz azonban, hogy igazi választási jogunk legyen, kell valami, amiből választhatunk. Sőt mi több, Istennek tiszteletben kell tartania döntéseinket.

 

Más szóval Isten nem kényszerítheti rám az ő akaratát. Isten nem csavarja ki a kezem, és nem ordít rám, hogy „Mondd már, hogy áldott legyen az Úr!”. Ha ugyanis rámkényszerítené az akaratát, nem is rendelkeznék igazán szabad akarattal! Isten tehát tiszteletben tartja döntéseimet. Ez viszont félelmetes! Hiszen azt jelenti, hogy dönthetek saját sorsomról – hogy Istennel akarok-e lenni, vagy távol tőle. Amikor pedig döntök, Isten tiszteletben tartja a döntésemet.

 

Ha úgy döntök, hogy nem akarok Istennel lenni, Isten ezt a döntésemet is tiszteletben tartja. Ezért olyan nevetséges azt hajtogatni, vajon hogyan küldheti a szerető Isten az embereket a pokolba? Nem ő küldi! Soha nem is küldte, és nem is fogja. Az emberek saját akaratukból kerülnek oda, Isten pedig tiszteletben tartja az ember döntéseit. Máskülönben fabatkát sem érne a szabad akarat. Félelmetes dolog tudatosítani, hogy szabad akaratom van, és szabadon dönthetek a sorsomról. Isten kér bennünket, hogy döntsünk, és igyekszik is döntésünket befolyásolni, alapjában véve azonban a döntés a mi kezünkben van. A döntés a te kezedben van. Persze a Sátán is megpróbálja befolyásolni döntéseidet. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy sem Isten, sem pedig a Sátán nem hozhatja meg a döntést helyetted – neked kell döntened. Minden ember felelős saját sorsáért. Isten így teremtett bennünket.

 

 

Éden-kertje

 2010.06.11. 11:33

1 Mózes 2: 8-15

 

Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált” (8. vers). Isten tehát egy különleges helyet készített Ádámnak. Létrehozta ezt a kertet, majd odahelyezte az embert.

 

Sarjasztott az Úristen a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót, az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját” (9. vers).

Ott volt tehát ez a gyönyörű kert csodálatos gyümölcsfákkal – mindez csak az emberért, hogy élvezze. A kert elragadóan szépséges lehetett. A kert közepén pedig két fa állt: az élet fája, illetve a jó és rossz tudásának fája.

 

 Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. Egyiknek Pisón a neve. Ez megkerüli Havilá egész földjét, ahol arany van” (10-11. vers) – ha valahogy kikövetkeztethetnénk, hol van az a föld, kezdődhetne is a kincsvadászat! Vajon hol van földje? Nem tudom. És nem is nagyon fogom megtudni, hiszen azóta jelentősen megváltozott a föld arculata.

 

Ennek földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. A második folyónak Gihón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét” (12-13. vers).

Egyesek szerint ez a Nílus folyóra utal, valójában azonban igencsak kevés kapcsolat áll fenn a Nilus, a Tigris és az Eufrátesz között. A következő versben szereplő folyó – Hidekkel – ugyanis a Tigris folyót jelenti.

 

 A harmadik folyónak Hidekkel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz” (14. vers).

 

A négy folyó közül kettő tehát a Tigris és az Eufrátesz, egyesek szerint pedig a másik két folyó tulajdonképpen két csatorna, amely a Tigrist és az Eufráteszt a Babiloni-síkságon összekötötte. Az elmélet támogatói ez alapján az Éden kertjének elhelyezkedését a Babiloni-síkságra teszik. Véleményük szerint valahol a Tigris és az Eufrátesz között terülhetett el az Éden kertje, a civilizációk bölcsője.

 

És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze” (15. vers).

 

Vegyük észre, hogy az embernek volt egy feladata: Isten azért helyezte oda, hogy a kertet művelje és őrizze. Egyesek úgy képzelik el a mennyet, hogy az ember csak ül egy felhőn és hárfázik, két dal között pedig ölbe tett kézzel ücsörög. Mintha nem lenne majd mit csinálnunk. Pedig ez nem így van. Isten azért helyezte az embert a kertbe, hogy művelje és őrizze azt. Az élet szörnyen unalmas lenne, ha nem volna semmi dolgunk! Az ember munkája a kertben azonban nem volt fárasztó. Csak a bűnbeesés után kellett saját verejtéke árán keresnie a kenyerét, addig pusztán gondoskodnia kellett a kertről. Tulajdonképpen ő volt a kert gondnoka – ő művelte és őrizte azt.

 

Milyen távol áll ez attól az elképzeléstől, amivel napjaink ökológusai a Bibliát gyanúsítják! Szerintük az emberek a Biblia tanítása miatt teszik tönkre a természetet.

Véleményük szerint az emberek azért érzik szabadnak magukat arra, hogy felelőtlenül azt műveljék a természettel, amit csak akarnak, mert Isten a Bibliában azt mondta az embernek, hogy uralkodjon a föld felett. Szerintük tehát a Biblia felelős napjaink ökológiai pusztításáért. Milyen buták is tudnak lenni az emberek!

 

Isten nem azt mondta Ádámnak, hogy csak menjen, és jól tegyen tönkre mindent! Vágja ki a fákat, és pusztítson el mindent, amit csak lehet. Ádám azt az utasítást kapta, hogy művelje és őrizze a kertet. Véleményem szerint csak Isten gyermekei képesek igazán nagyra értékelni a természetet. Sokkal nagyobb becsben tartják a természetet, mint a humanisták, akik kapzsiságukkal, nem pedig a bibliai elveket követve tették tönkre a világot, amit Isten teremtett. Persze mindig akadnak olyanok, akik Istent, vagy a keresztényeket hibáztatják a legkülönfélébb problémákért, mert így elterelhetik saját magukról, és saját felelősségükről a figyelmet.

 

Isten tehát azt mondta az embernek, hogy művelje és őrizze a kertet.

 

 

1 Mózes 2: 4-7

A negyedik verssel kezdődő igeszakaszban látni fogjuk, hogy Isten nem pusztán „elohim”-ként kerül említésre, mint ahogy azt az első fejezetben tapasztalhattuk, hanem a második fejezetben Isten „Jehova”, vagy „Yahweh Elohim”. A második fejezetben ugyanis Isten az emberre koncentrál, és azzá szeretne válni, akire az embernek szüksége van. Ezért is foglalkozik ez a szakasz részletesebben az ember teremtésével.

 

Egyesek azonban egy második teremtéstörténetként kezelik ezt az igerészt, és ostoba módon azt állítják, hogy ellentmond az első fejezetben írottaknak. Az első fejezetet elohisztikusként jellemzik, a második fejezetet pedig jehovisztikusként írják le, a további fejezetekről pedig azt állítják, hogy azok az úgynevezett papi beszámolók – az egész nagyon zavaros. Mi azonban csak hagyjuk őket, hadd bonyolítsák kedvükre a dolgokat, és inkább arra koncentráljunk, mit mond Isten Igéje.

 

Ez a menny és föld teremtésének a története. Amikor az Úristen a földet és a mennyet megalkotta…” (4. vers) – számos esetben, amikor azt olvassuk, „az Úristen”, az eredetiben Istennek az a neve szerepel, amelyet a zsidók olyan nagy becsben tartottak, hogy ki sem mertek ejteni. Így csupán a névben szereplő mássalhangzókat írták le a kéziratokban, vagyis a következő szót: JHVH. Az ember hiába is próbálja kiejteni, lehetetlen. Nem tudjuk, eredetileg milyen magánhangzók szerepeltek a szóban. Az általánosan elfogadott elképzelés szerint a szót „yahweh”-nek kell ejteni, de felmerült a „jehova” lehetősége is, sőt népszerűvé is vált.

 

Valószínűleg azonban „yahweh” a szó helyes kiejtése, bár nem lehetünk benne teljesen biztosak. Ez az a név, amely Isten vágyáról tanúskodik, hogy mindazzá váljon, amire szükségünk van. Az Igében továbbá az „Úr” kifejezés is szerepel, amelynek sokszor az  eredetiben az „adonahai” héber kifejezés felel meg. Ez a szó Urat jelent, mint Isten státuszát.

Az „Úristen” helyén pedig az eredetiben a „yahweh” kifejezés szerepel, ami viszont nem Isten státuszát jelöli, hanem Isten nevét. Az Igében ez a kifejezés ebben az igeversben fordul elő először: „Amikor az Úristen a földet és a mennyet megalkotta.”

 

Még semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje. Akkor pára szállt fel a földről, és mindenütt átitatta a termőföld felszínét” (5-6. vers).

 

Úgy tűnik, hogy Noé idejéig nem esett az eső a földön. Azelőtt esténként pára szállt fel a földről, ez öntözte a földet. Érdekes, hogy bár nem esett eső, mégis léteztek folyók. Négy folyó volt, amely az Éden kertjéből eredt. Hogyan is létezhettek folyók eső nélkül? Ez a kérdés érdekes problémát vet fel, amin érdemes elgondolkoznunk. Lehetséges, hogy léteztek földalatti kamrák, ahol a föld mélyében zajló vulkanikus tevékenységek miatt nagyon magas hőmérséklet uralkodott. Elképzelhető, hogy a víz a földalatti kamrákon keresztül a föld mélyére szivárgott, majd a magas hőmérséklet hatására a levegőbe párolgott. Ott lecsapódott, és megöntözte a földet. Talán így működött ez az özönvíz előtti időkben.

 

Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé” (7. vers).

 

Az első fejezetben ezt olvashatjuk: „Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá” (29. vers).

Itt pedig azt látjuk, hogy Isten a föld porából megformálta az embert. Az orrába lehelt, az ember pedig életre kelt. Isten saját képmására teremtette az embert, hogy képes legyen imádni Istent, és hogy Istennel közösségben lehessen.

 

Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten” – vagyis keletre onnan, ahol Ádámot megteremtette. Nem tudjuk pontosan, hol helyezkedett el az Éden kertje, sőt már nincs is módunk kideríteni, hiszen azóta hatalmas méretű változásokon esett át földünk felszíne, amelyek nyomán a folyók útvonala, illetve a hegyláncok elhelyezkedése is megváltozott. Immanuel Velikovsky érdekes könyvében, melynek címe Earth in Upheaval, rámutat, hogy mind a Himalája, mind pedig az Andok nem is olyan régen formálódtak. Azt is megemlíti, hogy a Titicaca-tó körül éltek civilizációk, amikor még jóval alacsonyabb tengerszint feletti magasságban feküdt – körülbelül 2000-2500 méter magasan. Az elmúlt 5000 évben azonban az Andok alatti földkéreg még jobban felgyűrődött, ennek hatására pedig a tó mára körülbelül 3000-3500 méteres tengerszint feletti magasságba került. Velikovsky érdekes könyve mindenképpen gondolatébresztő, és alapjában véve azt mondja ki, hogy az emberiség történetében számos változás állt be a földünk felszínén. Kétségtelen például, hogy az özönvíz teljesen megváltoztatta a föld arculatát.

 

 Van az Igében egy érdekes kis igevers, amiről igencsak keveset tudunk: első ránézésre mintha csak mellékesen megjegyezne valamit az Ige Péleg idejéről. Az 1Mózes 10:25-ben ezt olvashatjuk: „Az egyiknek neve Péleg, mivelhogy az ő idejében osztatott el a föld” (Károli).

 

A feltételezések szerint egy időben minden kontinens összekapcsolódott, idővel azonban a kontinensek kezdtek eltolódni, sőt még ma is vándorolnak. Ha ez a feltételezés igaz, érdekes lenne megtudni, mi is történt valójában, és mennyi idővel ezelőtt került sor a kontinensek szétválására. Egészen véletlenül bukkan fel ez az igevers, és önkéntelenül is megragadja a figyelmünket, miközben feltételezések egész sorát szüli. Isten csak ebben a nyúlfarknyi igeversben említi, hogy a föld elosztatott.

 

Megpihenni Istenben

 2010.06.09. 09:37

1 Mózes 1-3. II.

 

Azok az emberek, akik különösen nagy ügyet csinálnak abból, melyik napon kell Istent imádni, nem igazán tudnak megpihenni Istenben. Még mindig a törvény betartásával próbálnak megigazulni. Még nem léptek be a valóságba, Krisztusba, így még nem tapasztalhatták meg azt a megnyugvást, amit Krisztusban találunk.

 

A szombatnapról szóló törvényt a 2Mózes 20 értelmében Isten Izráelnek adta, illetve azoknak a jövevényeknek, akik áttértek a zsidó hitre. Azokra is vonatkozott továbbá, akik idegenként Izráelben éltek. Számukra a szombatnap kötelező volt. A nemzsidó gyülekezetekre vonatkozóan azonban ilyen szabállyal nem találkozunk. Az apostolok cselekedeteiben arról olvasunk, hogy egyszer némelyek Júdeából meglátogatták az antiókhiai, javarészt nemzsidókból álló gyülekezetet, és azt tanították a testvéreknek, hogy ha nem tartják meg a mózesi törvényeket, és nem metélkednek körül, nem üdvözülhetnek. Pál és Barnabás ekkor Jeruzsálembe mentek, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzák e kérdést. Péter a jeruzsálemi apostoli gyűlés előtt bizonyságot tett Isten elhívásáról az életében, hogy a nemzsidóknak is hirdesse az evangéliumot, és személyes tapasztalatai alapján beszámolt a Szentlélek munkájáról a nemzsidók körében.

 

Beszédét végül egy kérdéssel zárta: „Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?” (Apcsel 15:10).

Ezután Pálra és Barnabásra került a sor, akik szintén „elbeszélték, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között” (12. vers), akik nem a mózesi törvények alapján éltek.

Végül Jakab kapott szót, aki a következőket mondta: „Ezért én úgy gondolom: ne terheljük meg azokat a pogányokat, akik megtérnek Istenhez, hanem rendeljük el nekik, hogy tartózkodjanak a bálvány okozta tisztátalanságtól, a paráznaságtól, a megfulladt állattól és a vértől” (19-20. vers).

 

Mindezt levélbe is foglalták, amit így fejeztek be: „Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Legyetek egészségben!” (29. vers). A levelet pedig elküldték az anthiókiai gyülekezetnek. Sehol sem találunk utalást arra, hogy a nemzsidó gyülekezetekre is vonatkozott volna a szombatnapi törvény, vagy egyéb törvények és rendelkezések. Sőt Pál később még a bálványáldozati húsra vonatkozó tilalmat is módosította a korithusiakhoz irt levelében. Pál ebben a levélben azt írja, hogy ha valaki húst vásárol a hentesnél, ne kérdezze meg, bálványáldozati hús-e az, hanem egyszerűen csak vegye meg, vigye haza, fogyassza el, és adjon érte hálát Istennek. Fogadjon el mindent hálával.

 

Ha ugyanis nem kérdezget, jó lelkiismerettel tudja majd elfogyasztani a húst. Ha viszont megkérdezi a hentest, bálványáldozati húsról van-e szó, ő pedig azt mondja, igen, a húst rossz lelkiismerettel fogja otthon elfogyasztani. A saját lelkiismerete érdekében tehát jobb, ha az ember nem kérdezősködik. Amikor pedig valaki meghív magához vacsorázni, akkor te se kérdezd meg, vajon bálványáldozati hús van-e a tányérodon. Egyszerűen csak edd meg, amit eléd raktak – ne kérdezgess. A lelkiismereted érdekében. Mindent hálával kell elfogadnunk, önmagában pedig semmi sem tekintendő tisztátalannak.

 

 Pálnak dicsőséges szabadsága volt Krisztus Jézusban. A Róma 14:22-ben ezt írja: „Boldog, akinek nem kell elítélni önmagát abban, ami felől döntött.” Így hát el tudom képzelni, hogy Pál például evett sült bordaszeletet, és nagy szabadsága volt ezekben a dolgokban, bár egykor épp ő volt a legnagyobb a farizeusok között. Isten tehát megpihent a hetedik napon, elkülönítette azt a napot, és szövetséget is kötött a szombatnapról népével, Izráellel.

 

Sőt mi több, Isten egy konkrét utasítást is adott:

Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény” (2Mózes 20:9-10).

 

Bizony nagyon jót tenne az egészségünknek, ha hetente egy napot pihenésre szánnánk – ha kényelmesen hátradőlnénk a fotelben, és édes semmittevéssel töltenénk a napot! Isten azért rendelte el a szombatnapot, mert az embernek hét napból szüksége van egy szabadnapra. Épp azért olyan sok a kimerült ember, és azért kapnak olyan sokan szívrohamot, mert az emberek nem követik Isten utasítását, és nem pihennek meg a hetedik napon. Mi is ilyenek vagyunk. Megállás nélkül robotolunk, soha egy percre le nem állunk, hiába mondogatja a feleségünk, hogy pihennünk kellene. Pedig milyen jót tenne az egészségünknek! Nem lelkibbek lennénk tőle, de mindenképpen jót tenne nekünk, az biztos. Tovább is élhetnénk, ha esetleg ez a célunk.

 

A hét első napja

 2010.06.08. 13:58

1 Mózes 1-3. I.

 

Így készült el a menny és a föld és minden seregük. A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után” (1-3. vers).

 

Mózes első könyvének első fejezete a föld teremtéséről szól, illetve arról, hogyan teremti meg Isten az embert. Ezt követően arról olvashatunk, hogy a hetedik napon Isten megpihent. Nem mintha elfáradt volna, mert olyan sok energiát igényelt a világ megteremtése, hiszen Isten mindenható, tehát nem fárad el soha.

Isten azért pihent meg, mert teremtő tevékenységének végére ért – megteremtett mindent, amit eltervezett. Ha Isten a hetedik napon fáradtságában csupán kényelmesen hátradőlt volna székében, hogy a lábát lógassa, a föld széthullott volna darabjaira. Hiszen az Igében azt olvassuk, hogy mindent ő teremtett, és ő is tart össze mindent. Miután tehát mindent megteremtett, Isten megpihent.

 

Amit kellett, Isten akkor mind megteremtette, és most már semmi újat nem teremt. Ilyen szempontból egy zárt rendszerben élünk, amelyben a teremtés napjától kezdődően minden folyamatosan elhasználódik. A termodinamika második törvénye érvényesül, amely értelmében minden szépen lassan leépül a világban. Valaki egyszer azt mondta, hogy a világegyetem olyan, mint egy hatalmas óra, amit egyszer felhúztak, és most már egyre lassabban ketyeg.

 

A hetedik napon tehát Isten megpihent, már semmi újat nem teremtett. És Isten megszentelte, vagyis elkülönítette a hetedik napot, hogy az a pihenés napja legyen. Isten később Izráellel kötött szövetségében kérte is népét, hogy a szombatnapot mindenkor tartsák meg.

 

Egyesek ezen a ponton felteszik a kérdést, vajon mikor kezdte el az egyház Istent vasárnap imádni. Azok az egyházban, akik mind a mai napig szombaton tartják istentiszteleteiket, Konstantint hibáztatják a változásért. Az apostolok cselekedeteiben azonban találunk utalásokat arra, hogy a korai egyház tagjai a hét első napján, vagyis vasárnap gyűltek össze, hogy úrvacsorát vegyenek.

 

A Korinthusiakhoz irt levelében Pál a szentek javára gyűjtött adományokra vonatkozóan megemlíti, hogy „a hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze azt, ami telik tőle, nehogy akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek” (1Kor. 16:2).

 

Tertullianus, a korai egyházatyák egyike, aki korábban élt, mint Konstantin, azt írja, hogy az ő idejében sok keresztény úgy érezte, egy meghatározott napon, mégpedig a hét első napján (vasárnap) kéne úrvacsorát venniük, mert az volt Jézus Krisztus feltámadásának napja. Érdekes, hogy Jézus nevének a nyolcas szám feleltethető meg, a nyolcas pedig egy új kezdetet jelöl. A hét a teljesség száma, a hat az ember száma, vagyis a tökéletlenségé, a hét viszont a teljességé: 7 hang van egy skálán, 7 alapszín létezik, 7 napból áll egy hét. A Bibliában tehát a hetes szám a teljességet jelöli. A hetessel bezárul a kör, így a nyolcassal egy új ciklus kezdődik, ezért nevezhető a nyolcas az új kezdet számának. Ilyen szempontból Jézus számának a nyolcas tekinthető, és bizony minden görög szó, ami Jézus nevét jelöli osztható is nyolccal.

 

Úgy tűnik tehát, hogy a korai egyházban sokan a hét első napján, vasárnap, vagyis a nyolcadik napon tartották összejöveteleiket – a nyolcas pedig Jézus száma. Mindezen azonban nem szabadna fennakadnunk, hiszen Pál a Róma 14-ben a következőket írja: „Ez az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, az pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében” (5. vers).

 

A Kolossé 2-ben pedig így folytatja:

Senki ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság” (16-17. vers). A szombatnapok csupán árnyékai voltak az eljövendő dolgoknak. Nem a szombatnap volt a valóság, amely az árnyékot vetette – a szombatnap mindössze az árnyék volt, amit a valóság, vagyis Jézus Krisztus vetett az Ószövetségre.

 

A keresztények számára tehát Krisztus a szombatnap. Őbenne megpihenhetünk, ahogy felhagyunk saját próbálkozásainkkal. Krisztus a mi szombatnapunk.

Az ószövetségi szombatnapok pedig mind Krisztusra mutattak, aki megnyugvást hoz. Őbenne többé nem cselekedeteink, vagy a törvény által igazulunk meg, hanem hit által – és megpihenhetünk Jézus Krisztusban.

 

A hetedik nap - Jöjj Úr Jézus!

 2010.06.07. 13:14

1 Mózes 28-31; 2 Mózes 1-3

 

Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön mozgó minden élőlényen!” (28. vers). Isten tehát a földet az ember fennhatósága alá helyezte. Isten az embert tette meg a föld urává, és azt a parancsot adta neki, hogy sokasodjon, népesítse be a földet, és uralkodjon Isten teremtményei felett.

 

Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt” (29-30. vers).

 

Ezen a ponton tehát még minden állat növényevő volt. Kezdetben nem voltak ragadózó állatok: a világ harmóniában élt Istennel, a teremtmények pedig egymással. „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap” (31. vers).

 

A második fejezet első három verse tulajdonképpen az első fejezethez tartozik. „Így készült el a menny és a föld és minden seregük” (1. vers) – ebbe beletartoznak az angyalok is, mert őket az Ige a mennyei seregeknek nevezi. „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után” (2.vers). Mindez nem azt jelenti, hogy Isten elfáradt, hanem azt, hogy Isten befejezte a munkáját, mindent megteremtett a hetedik napra, amire szükség volt, így eljutott teremtő munkájának a végére. A hetedik napon tehát megpihenhetett, mert mindent, amit kellett, megteremtett az ezt megelőző hat napos időszakban.

 

 Azután megáldotta és megszentelte (ez a kifejezés azt jelenti, valamit elkülöníteni) Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után” (3. vers).

 

 Vajon milyen célra különítette el Isten a hetedik napot? Isten a hetedik napot arra szánta, hogy ezen a napon az emberek megemlékezzenek Istenről, miközben megpihennek. Arról az Istenről, aki olyan erőteljesen kinyilatkoztatta magát teremtésében. Később, amikor Isten elhívja Izráelt, törvényt is ad népének a hetedik napról.

 

Örök szövetség ez Isten és Izráel között, amely értelmében hat napig dolgozhattak az emberek, a hetedik napon azonban pihenniük kellett. A hat-egyes arány életük más területein is érvényesült, és szerves részévé vált a zsidó kultúrának: Istentől azt az utasítást kapták, hogy hat évig műveljék földjüket, a hetedik évben azonban hagyják ugaron. Hat évig továbbá rabszolgaként szolgálhattak, a hetedik évben azonban szabadon kellet őket bocsátani. Azt látjuk tehát, hogy ezen a ponton minden gyönyörű: Isten megteremtette a világegyetemet, a földet, a fákat, a zöldségeket, hogy tápláléka legyen az embernek. Megfelelő légköri viszonyokat is teremtett Isten, hogy az ember élni tudjon a földön. Helyükön vannak már a tengerek, és az állatok, hogy az ember uralkodjon felettük. Isten pedig megpihent a hetedik napon.

 

Amikor belevágunk majd a második fejezetbe, látni fogjuk, hogy az Ige visszapörgeti az időt, és az ember teremtését helyezi középpontba. Mivel tehát a második fejezetben az ember teremtésén van a hangsúly, Isten itt nem „elohim”-ként van feltűntetve, mint ahogy azt az első fejezetben láthattuk, hanem „Jehovah elohim”-ként. Titokzatos név ez, amely az Isten és ember közötti személyes kapcsolatra utal. Jehovah annyit jelent: az, aki valakivé válik.

 

Ahogy Isten gondot visel az emberről, azzá válik, akire az embernek szüksége van. Mózes első könyvének néhány bírálója éppen a fejezetek között Isten elnevezésében mutatkozó különbségek miatt vallja, hogy Mózes első könyve nem egy író tollából származik. Azt állítják, az első fejezetet egy „elohista” írta, a második fejezetet egy „jehovista”, és különféle elképzelések léteznek arra vonatkozóan, pontosan hányan is írhatták Mózes első könyvét. Véleményem szerint azonban ostoba, meddő vitákról van szó, amelyeknek semmi értelme, ezért nem is térnék ki rájuk részletesebben, hiszen csak az időnket pazarolnám. Nem az számít ugyanis, ki írta Mózes első könyvét, hanem az, hogy a Szentlélek ihlette. Érdemesebb tehát inkább arra koncentrálni, mit is mond ez a könyv, ahelyett, hogy ki, vagy pontosan hányan írták. Így hát mi is ezt tesszük, végigolvassuk, megnézzük, mit mond, és kimaradunk a meddő vitákból, amelyek bennünket egyáltalán nem segítenek.

 

Nekünk az számit, mit mond Isten, nem pedig az, hogyan mondja azt, vagy kin keresztül. Hiszen a teljes Írás Istentől ihletett, vagyis alapvetően a Szentlélek az Ige szerzője, az pedig nem számit, ki volt az konkrétan, akit a Szentlélek ihletett.

A következő alkalommal tehát a második fejezettel folytatjuk, de ha ilyen tempóban haladunk tovább, biztos vagyok benne, hogy az Úr még azelőtt visszajön, hogy végigvehetnénk a Bibliát! Nem is bánnám, ha már a mennyben lennénk! Így hát, jöjj, Úr Jézus, siess! Közel már az a nap, amikor vége szakad mindennek, bár most még sokan felelőtlenül élnek, mintha egyszer nem szakadna vége életüknek. Jöjj, gyorsan, Úr Jézus!

 

Mondanom sem kell: Jézus eljön hamarosan.

 

 

Isten egyik legfőbb jellemvonása a szeretet. Isten saját képmására teremtett engem, így képessé tett arra, hogy szeressek. Képes vagyok arra, hogy szeretetet adjak és kapjak. Isten pedig megdicsőül abban, amikor őt követem, és úgy szeretek másokat, ahogy ő szeret engem. De hadd mondjam el ismét, hogy mindez nem kötelező, mert kezemben a döntés: dönthetek úgy is, hogy gyűlölök, bár Isten képessé tett arra, hogy szeressek. Az embert tehát Isten saját képmására teremtette, ez azonban nem feltétlenül jelent külső hasonlóságot. Senki sem tudja, hogy néz ki Isten. Isten mindig ódzkodott attól, hogy az emberek bármiféle formába öntsék őt.

 

Amikor Isten valakinek megjelent az Ószövetségben, nem öltött látható alakot – pontosan azért, hogy az emberek ne próbálhassák meg formába önteni Istent. Jézus Krisztusban láthatjuk Istent, „mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg” (Kolossé 2:9).

 

Amikor Isten megteremtette a testünket, füleket is adott nekünk, hogy hallhassunk. Isten úgy alkotta meg a fülünket, hogy felfogja a hanghullámokat, és továbbítsa az agynak, ami lefordítja és értelmezi azt. Vagyis amikor én a hallásra gondolok, a fülem jut eszembe. Tudom, hogy Isten is hall, ebből azonban nem feltétlenül következik, hogy neki is fülekre van ehhez szüksége.

Nekem szükségem van a fülemre ahhoz, hogy halljak, Istennek viszont nem feltétlenül.

 

Akkor hát hogy néz ki Isten? Nem tudjuk. Nem is akarja, hogy tudjuk, mert elég ostobák vagyunk ahhoz, hogy azt az alakot azonnal fából kifaragjuk és a nyakukba akasszuk. Egy idő után pedig úgy kezdenénk el Istenre gondolni, mint egy fafigurára, pedig ő aztán tényleg sokkal hatalmasabb, sőt túl végtelen ahhoz, hogy egy formába öntsük, vagy hogy fából kifaragjuk és a nyakunkban hordjuk, vagy csuklónk köré tekerjük. A végtelen Isten tehát, aki ezt a világegyetemet és minden élőlényét teremtette, alaktalan kíván maradni. Isten ugyanis lélek, és akik imádni akarják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk. Isten pedig olyanokat keres, akik így imádják őt.

 

Így hát a legeslegelső parancsolat, amit Isten a népének adott: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Mózes 20:3). Majd így folytatja Isten: „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” (4-5. vers).

 

Isten tehát alaktalan kíván maradni fejünkben.

 

Ilyen szempontból egyáltalán nem érdekelnek a Krisztust ábrázoló festmények, mert valahogy ezek is arra törekednek, hogy Krisztust „formába öntsék”, és ha te azt várod, hogy egy vállig érő hajú, szakállas Jézust pillantasz meg ama napon, lehet, hogy elsőre fel sem ismered majd őt! Ahogy Ézsaiás is mondta, lehet, hogy te is meglepődsz majd, amikor meglátod őt. Krisztus ismertetőjelei a szögek nyomai lesznek kezén, és a dárda nyoma oldalán. Elképzelhető, hogy egyedül neki lesznek sebei a mennyben, hiszen mi mindannyian új, tökéletes testünkben állunk majd előtte. Ott nem lesz többé gyengeség, fájdalom, szenvedés, Jézus azonban még akkor is magán viseli majd a kereszt nyomait. Elképzelhető tehát, hogy egyedül az ő teste lesz torz a mennyben. Isten tehát saját képmására teremtette az embert, ami annyit jelent, az embernek is van szabad akarata, és az ember is képes szeretni.

 

A növények után megjelennek az élet komplexebb formái is, amelyek bizonyos értelemben függetlenek, nincsenek gyökereik, vagyis mobilisak. A vizekben pezseg az élet. És ott vannak még a madarak is - olyan sokféle madarat teremtett Isten, és olyan különleges képességekkel ajándékozta meg őket!

 

Mindig csodálattal nézek arra a pici madárfajtára a Hawaii-szigeteken, amely a párzás idejére Alaszkába vándorol. Ezek a madárkák nyáron indulnak útnak a Hawaii-szigetekről, és meg sem állnak Alaszkáig. Ott aztán fészket építenek, tojásokat raknak, és megvárják, amíg kicsinyeik kikelnek. Az alaszkai tél beálltával azonban - ki is vethetné a szemükre – nekivágnak a több ezer mérföldes visszaútnak. Nem visznek magukkal bőröndöt, iránytűt, vagy navigációs berendezést, mégis épségben megérkeznek a Hawaii-szigetekre. Néha hatalmas viharba keverednek, 100-200 mérföld per órás sebességgel fúj a szél, és letéríti őket az eredeti útvonalról, mégis eltalálnak Hawaii-ra!

 

Hogyan lehetséges ez? Van valamiféle eszközük, amivel a föld elektromágneses terét érzékelik? Nem tudom. Egy azonban biztos: nem is mindig ugyanazon az úton érkeznek vissza Alaszkából, mégsem tévednek el soha. Sőt mi több, a szülők hamarabb is hagyják el Alaszkát – amikor kicsinyeik még nem képesek megtenni ekkora távolságot. A szülők tehát hamarabb elrepülnek, a kicsinyek pedig pár héttel később követik őket, és minden gond nélkül eltalálnak a Hawaii-szigetekre! Isten valamiféle ösztönt építhetett ezekbe a madárkákba, valamiféle aprócska fedélzeti komputert – amely elfér egy madár pici agyában!

 

Milyen bölcs Isten! Mennyire csodálatos látni, ahogy a természet az én Istenem bölcsességéről tanúskodik! Annyira örülök, hogy ismerhetem őt.

Olyan dicsőséges Isten ő, olyan bölcs - ő teremtett minden élőlényt. Ő teremtette az emlősöket, a hatalmas bálnákat, a háziállatokat is. „Így lett este, és lett reggel, ötödik nap” (23. vers).

 

 

Azután ezt mondta Isten: Hozzon létre a föld különféle fajta élőlényeket: különféle fajta barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. És úgy történt. Megalkotta Isten a különféle fajta földi állatokat, a különféle fajta barmokat, meg a föld mindenféle csúszómászóját. És látta Isten, hogy ez jó” (24-25. vers).

 

Akkor ezt monda Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (26-27. vers).

 

Ezen a ponton Isten teremtő tevékenységének csúcsához ért: megteremti az embert.

 

Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá.

 

 Isten hármas személye már a Biblia legelső igeversében megfigyelhető. „Kezdetben teremtette Isten” – a héber eredetiben Isten helyén az „elohim” szó áll. Az „elohim” kifejezés többes számú, az Ószövetség más részein ezért isteneknek fordítják. Az „el” a héberben Istent jelent egyes számban. A héberben azonban létezik úgynevezett kettes szám is az egyes, illetve a többes szám mellett, ezt fejezi ki az „ela” – ez Istent jelent kettes számban. Az „elohim” pedig Isten többes számban. Így hát már a Biblia legelső igeverse kifejezi a Szentháromságot. Kezdetben Isten – elohim – nem „el”, hanem „elohim” megteremtette mennyet és a földet. Isten Lelke – a Szentlélek – lebegett a vizek fölött. „Akkor ezt mondta Isten” – abban a pillanatban, hogy Isten megszólalt, jelen van az Ige.

 

 Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött” (János 1:1-3).

 

Isten azt mondja: „alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá.” Kihez szól itt Isten? Isten a Szentháromság másik két tagjához intézi szavait – ahhoz a szentháromsághoz, amelyet mi fel sem tudunk fogni behatárolt elménkkel. Isten azt mondta, „alkossunk embert a képmásunkra”, ahogy tehát Isten három személy egyben, úgy az ember is három dolog egyben: test, lélek és szellem. Isten tehát saját képmására teremtette az embert. Isten egyik fő jellemzője, hogy szabad akarattal rendelkezik. Mivel pedig Isten saját képmására formálta az embert, neki is szabad akaratot adott.

 

Nekem tehát emberként valóban szabad akaratom van, eldönthetem, mit akarok. Ha viszont nem volna miből választanom, értelmetlenné, fölöslegessé válna szabad akaratom. Isten azonban nemcsak megajándékoz engem szabad akarattal, hanem tiszteletben is tartja a döntésemet. Hiszen mi értelme is volna szabad akaratot adni az embereknek, ha Isten nem tisztelné szabad akaratukból meghozott döntéseiket?

Tegyük fel, hogy azt mondom Istennek, ezt és ezt akarom tenni, ő pedig egyszerűen azt mondja, nem, és punktum. Ha ez történne, Isten nem tartaná tiszteletben döntésemet, vagyis nem is volna igazán szabad akaratom. Mivel tehát Isten saját képmására teremtett, lehetőséget ad nekem, hogy válasszak, majd pedig tiszteletben tartja döntésemet.

 

Az igazi választáshoz azonban legalább két alternatívát kell kínálnia, amiből választhatok – így amikor Isten megteremtette az embert, megteremtette az Éden kertjét is, hogy ott éljen az ember. A kertben elhelyezte a jó és rossz tudásának fáját, és megparancsolta az embernek, hogy ne egyen gyümölcséből.

Az ember tehát választhatott – Istentől nemcsak szabad akaratot, hanem választási lehetőséget is

kapott, ami nélkül nem lenne szabad akarat a szabad akarat. Hadd mondjam el még egyszer, hogy Isten tiszteletben tartja döntésünket. Ha úgy döntök, hogy nem akarom megismerni Istent, nem akarom őt szolgálni, nem akarom őt szeretni, akkor nem lenne Isten részéről helyes, ha arra kényszerítene, hogy a mennybe menjek, ahol kénytelen lennék szeretni őt, szolgálni őt, és vele lenni.

 

 Ha tehát én azt mondom, nem akarom Istent, nem akarom őt szolgálni, azt szeretném, ha békén hagyna, Isten viszont ennek hallatán mégsem hagyna békén, akkor nem tartaná tiszteletben az akaratomat. Ha pedig Isten nem tiszteli a döntésemet, mi értelme a szabad akaratomnak? Félelmetes dolog felismerni, hogy Isten tiszteletben tartja döntéseimet. Igen, Isten ugyan megpróbálja befolyásolni döntéseimet, mert szeret, és tudja, mi a legjobb nekem, de mindig jogomban áll azt mondani: „Istenem, hagyj békén, nem akarlak követni téged.” Isten pedig nem fogja rámerőltetni az ő akaratát, hiszen akkor nem lenne igazán szabad akaratom.

 

 

Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz. Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.  Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága.  Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével. (Zsoltárok könyve 103: 13-18)

 

 

Megalkotta Isten a két nagy világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjszaka, meg a csillagokat” (16. vers).

 

Tudjuk, hogy a Holdnak nincs saját fénye, ez azonban nem mond ellent az Igének, mely a Holdat is világító testnek nevezi. Hiszen a tükör is lehet bizonyos értelemben világító test, ahogy a Hold is – ez az értelmezés egyébként összhangban van az eredeti héber szóhasználattal: a „meor” kifejezés ugyanis nem feltétlenül fényforrást jelent.

 

Az égboltra helyezte őket Isten, hogy világítsanak a földre, és uralkodjanak nappal meg éjszaka, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó. Így lett este, és lett reggel: negyedik nap” (17-18. vers). „Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt. És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle fajta úszó élőlényeket, és a különféle fajta madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek meg a tenger vizét, a madár is sokasodjék a földön! Így lett este, és lett reggel: ötödik nap (20-23. vers).

 

Isten az ötödik napon kezdi el megteremteni az állatokat. Először a vízi élőlényeket teremti meg – Isten megparancsolja nekik, hogy töltsék be a vizeket. És több se kellet: a föld vizeiben hirtelen csak úgy pezsgett az élet! Ebben az esetben ismét tudatos tervezést, illetve bámulatos változatosságot találunk. Imádom a National Georaphy filmcsatornát és újságot olvasni, egyszerűen hihetetlen, hogy milyen színes az állat-és növényvilág, és lépten-nyomon újabb fajtákat fedeznek fel. Ráadásul az élet számos formája nem is látható szabad szemmel. Az óceánban csak úgy pezseg az élet!

 

Nekünk embereknek is vannak ugyan egyforma jegyeink – például mindannyiunknak van szeme, orra, szája, fogai, álla, sőt némelyeknek még haja is – és mégis mindannyiunk más! Ez is azt mutatja, hogy Isten teremtő zsenialitása határtalan, hiszen Isten fogott néhány alapvető jellemzőt, és végtelen számú kombinációt hozott létre belőle. Úgy tűnik, Isten nagyonis szereti a változatosságot.

 

Előszeretettel figyelem a különféle élőlényeket, például azokat az aprócska őrült kis bogarat - azt sem tudom, hogy hívják, vagy hogy merre tart, és néha azon gondolkodom, vajon ő legalább tudja-e, merre tart - de tud repülni, és néha igencsak bosszantó tud lenni. Épp az Igét olvasom, erre pont a Bibliámon landol, én pedig hosszasan tanulmányozom őt, és csak csodálkozom: bámulatos kis lény, tud repülni, tud valamit, amit én bizony nem tudok.

Bámulatos a mi Istenünk! Milyen végtelen az ő bölcsessége! Milyen határtalan teremtő zsenialitása!

 

Mózes első könyve 1: 12-14

 

Hajtott tehát a föld növényeket: füvet, amely fajtájának megfelelő magvakat hoz, és gyümölcstermő fát, amelynek ugyancsak fajtájának megfelelő magva van. És látta Isten, hogy ez jó. Így lett este, és lett reggel: harmadik nap (12-13. vers). „Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és meghatározó jelei legyenek az ünnepeknek, a napoknak és esztendőknek” (14. vers).

 

A „világító testek” kifejezés helyén a héber eredetiben a „meor” szó áll. A világosság héberül „or”, a „meor” pedig fényhordozót jelent. Azt mondja tehát Isten, hogy legyenek fényhordozó testek az égbolton. Az idő múlását valóban a Naphoz és a Holdhoz viszonyítva mérjük, és egy általánosan elfogadott elképzelés szerint korábban a Föld 360 nap alatt kerülte meg a Napot. Erre épült a babiloni naptár, illetve számos bizonyíték szól amellett is, hogy a maja, az inka, illetve a kínai naptár is egy 360 napos évet vett alapul. Valamikor azonban a múltban módosult a Föld Nap körüli pályája, így most már 365 napból, 9 órából, és négy századmásodpercből áll egy év. Vajon mi idézte elő ezt a változást? Nem tudjuk biztosan. Számunkra tehát az az idő jelöl egy évet, amely alatt a Föld megkerüli a Napot. A hónapok pedig eredetileg holdhónapok voltak – egy hónap annyi idő, amennyi alatt a Hold egy teljes ciklust ír le, ahogy megkerüli a Földet. Az Igében ezt olvashatjuk: „És meghatározó jelei legyenek az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek.”

 

Az újrateremtés folyamata : Isten meglátogatta Jóbot, Jób könyvének 38. fejezetében Isten megszólítja Jóbot, és ezt mondja: „Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem?” (4. vers).

 

Majd Isten azt is elmondja neki, hogy amikor alapot vetett a földnek, együtt vigadoztak a hajnali csillagok, vagyis az angyalok. Az angyalok tehát már léteztek, amikor Isten lerakta a föld alapjait. De mikor teremtette Isten az angyalokat? Hogyan lehetséges, hogy megteremtette őket Isten, aztán lerakta a föld alapjait az egyik nap, és pár nappal később már ott a Sátán az Éden kertjében és kísérti Évát – mikor került sor a Sátán bukására? Mikor lázadt fel Isten ellen? És ha ő egy olyan fiatal teremtmény volt, és korábban a mennyben volt, és az Éden kertjében, Isten kertjében, és volt hatalma és tekintélye addig a napig, amíg álnokság nem lett található benne, és akkor levettetett – mikor történt mindez, mert a Sátán valahogy túl gyorsan ott terem a kertben, hogy rossz útra vezesse az embert. És hogy lehet az, hogy fiatal teremtményként a Sátánnak olyan komoly hatása volt az angyali lényekre, hogy lázadásában harmadukat magával vitte? Számomra ez a probléma azzal az elképzeléssel, hogy a fold mindössze 6 vagy 10 ezer éve létezik. Az úgy nevezett hézagelmélet (gap theory) azonban hihető magyarázatnak tűnik – természetesen itt is akadnak problémák, bár úgy gondolom, ezek megoldhatóak. Ha tehát mindezt a hézagelmélet szemszögéből vizsgáljuk meg, Isten kezdetben megteremtette a mennyet és a földet. Hogy milyen régen, azt nem tudjuk. Ahogy Isten megteremtette a mennyet és a földet, angyali lényeket is teremtett. Arra teremtette a világot, hogy lakóhelyül szolgáljon, és a földnek voltak is lakói. Még azt is feltételezik, hogy esetleg a Sátán uralkodott a föld felett. „Édenben, Isten kertjében voltál, mindenféle drágakő borított: rubin, topáz és jáspis, krizolit, ónix és nefrit, zafír, karbunkulus és smaragd” (Ezékiel 28:13).

 

Elképzelhető tehát, hogy a Sátán a föld felett uralkodott, és már az ember megjelenése előtt is léteztek az életnek bizonyos formái a földön. Voltak növények és mindenféle élőlények, egy idő után azonban a föld pusztává és kietlenné vált – egy lehetséges értelmezése ez a héber megfogalmazásnak a második versben: nem kietlen és puszta volt, hanem azzá vált. De hogyan is vált azzá? Egyes elképzelések szerint úgy, hogy a Sátán lázadása nyomán Isten kiöntötte haragját, és a földet mintegy lefagyasztotta. A földet elborította a víz, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. A földet tehát víz borította, Isten a földet egy időre lefagyasztotta, mély álmot bocsátott rá: egy hatalmas jégkorszak következett. Számos bizonyíték szól amellett, hogy a legutóbbi jégkorszak a földünkön kevesebb, mint 10 ezer éve következett be.

 

Ha tehát ez esetben az újrateremtés folyamatáról van szó, ez azt is jelentené, hogy Isten nem a negyedik napon teremtette a Napot és a Holdat, hanem azon a napon helyezte őket jelenlegi földhöz viszonyított pozíciójukba, a Földről pedig eloszlatta a ködfelhőt, hogy ezek az égitestek végre láthatóvá válhassanak. Felhős reggeleken és estéken előfordul, hogy nem látom a Napot. Valamennyi fény azért van a Földön, így tudhatom, hogy még nappal van, bár nem látom a Napot. Éjjel pedig sötét van, így tudhatom, hogy éjszaka van, még ha nem is látom a Holdat, mert a felhős ég eltakarja.

 

Elképzelhető tehát, hogy a Földet korábban egy felhőtakaró, valamiféle köd borította, amit Isten a negyedik napon eloszlatott, így a fényhordozók láthatóvá váltak. Nehéz elképzelni, hogyan lehetett este és reggel anélkül, hogy a Föld a tengelye körül forgott volna, illetve anélkül, hogy a Nap ne lett volna a helyén az első verstől kezdődően. Hiszen ha csupán a negyedik versben teremtette meg Isten, hogyan lehetett reggel és este az első három napon? Mindez a hézagelméletnek (gap theory) kedvez, amely értelében Isten az első nap megteremtette a mennyet és a földet, míg az itt olvasottak esetében már újrateremtésről van szó: Isten eltávolítja a ködfelhőt, így a Nap és a Hold láthatóvá válnak, és meghatározó jelei lehetnek az ünnepeknek, a napoknak, illetve az esztendőknek.

 

Mózes első könyve 1: 10-11

 

Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte” (10. vers).

 

Érdekes, hogy az Ige többes számban említi a vizeket, hiszen Mózes első könyvének megírása idején mindössze egy „vizet” ismertek, mégpedig a Földközi-tengert. Miért szerepel a vizek kifejezés mégis többes számban ebben a versben?

Mert Isten tudta, hogy a földön több „víz” is létezik, különféle tengerek és óceánok. Vajon ki írta Mózes első könyvét? Általában széles körben elfogadott, hogy Mózes írta ezt a könyvet, de hát Mózesnek is merítenie kellett valamilyen forrásból. Az is elképzelhető, hogy az első feljegyzéseket maga Ádám készítette.

 

Ádám még életben volt, amikor Noé apja, Lamék megszületett, és kortársakként éltek hosszú éveken keresztül. Nagyonis lehetséges tehát, hogy Noé édesapja közvetlenül Ádámtól hallott az Éden kertjéről, illetve arról, hogyan kellett elhagyniuk a Paradicsomot, és hogyan helyezett a kert bejárathoz Isten egy angyalt, hogy őrizze azt. Lamék pedig továbbadta mindezt fiának, Noénak, Noé pedig fiainak Sémnek, Hámnak és Jáfetnek. Sém pedig még életben volt Ábrahám születésének idején, így hát nem is kellett olyan sok kézen átmennie a történetnek, amíg eljutott

Ábrahámhoz.

 

 

Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És úgy történt. Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy ez jó” (9-10. vers). „Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füvet, amely magvakat hoz, gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyümölcsöt terem, amelyben magva lesz a földön. És úgy történt” (11. vers).

 

 A lényeg, hogy a növények mindig saját fajtájuknak megfelelő gyümölcsöt teremnek. Évezredek óta vetünk már búzát, de még soha nem kelt ki belőle kukorica! Egészen bámulatos, hogy a különféle magokból valóban saját fajtájuknak megfelelő növények kelnek ki, mindegyik mag hordoz ugyanis egy meghatározott kódot. Ezen a ponton egyre inkább körvonalazódik előttünk Isten teremtő zsenialitása – olyan magokat teremt, amelyekből saját fajtájuknak megfelelő növények kelnek ki. A magoknak azonban el is kell jutnia a megfelelő földbe, és bizony bámulatos, mennyi lehetőséget talált ki Isten a különféle magok „utaztatására”.

 

Vannak például aprócska magok a fenyőfa tobozában is. Ha ezek a magok egyszerűen csak kipottyannának a tobozból, és egyenesen a fenyő alá esnének, valószínűleg nem sok esélyük maradna a túlélésre, hiszen az anyafenyő túl sok tápanyagot von ki a talajból, sőt a magnak nem lenne elegendő helye sem, hogy kikeljen. Sőt mi több, elegendő fényhez sem jutna, így a magnak mindenképpen kicsit távolabb kell kerülnie az anyafenyőtől. Vajon mit csinált erre Isten? Egy kis szárnnyal látta el a magot, így amikor a fenyőtoboz elszárad és felnyílik, az apró magocska kirepül onnan, mivel pedig van szárnyacskája, ami szinte úgy működik, mint a helikopterek rotorja, a magocska szabadesés helyett forogni és utazni kezd a levegőben, és elég távol kerül az anyafenyőtől. Így azután egy olyan helyen érhet földet, ahol szabadon kikelhet. Micsoda véletlen!

 

Más magok esetében az történik, hogy amikor a hüvely elszárad, felnyílik, szinte felrobban, és kilövelli a magot. Vannak olyan magok is, amelyeknek kampócskájuk van, így amikor egy állat, vagy egy ember elhalad mellettük, kampócskájukkal rácsimpaszkodnak az ember nadrágjára, vagy zoknijára. Így utaznak egészen addig, amíg az embernek el nem kezd tőlük viszketni a bokája. Akkor az ember lehajol, megvakarja a lábát, letépi magáról a magot, és elhajítja – a magnak pedig több se kell!

 

Más növények csábító illatukkal csalogatják magukhoz az állatokat, amik végül önkéntelenül is a magok szállítóivá válnak. Egészen bámulatosan alkotta meg Isten a különféle növényeket és magokat!

Vannak olyan magok is, amelyek aprócska ejtőernyővel rendelkeznek, és egyszerűen csak arra várnak, hogy a szél felkapja őket. Amikor pedig feltámad a szél, felkapja a magokat, azok pedig boldogan szállnak az égen. Amikor elül a szél, a magocska valahol a földbe hullik, és kikel.

 

Mindez Isten teremtő zsenialitásáról tanúskodik!

 

Ahogy az Ige is írja: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul” (Zsolt. 19:2-3).

 

Ha jól körülnézel, láthatod, hogy Isten szól a füvön, a zöldségeken, a virágokon, a fákon, és teljes teremtésén keresztül. Ahogy tanulmányozod teremtését, felfedezheted benne Isten bölcsességét. Isten például úgy tervezte meg a leveleket, hogy a napsugarakat energiává alakítsák. Gondoljunk csak a fotoszintézisre, amelyen keresztül a napfényből a növény energiát nyer. Bámulatosak az ő útjai, és bámulatos teremtő zsenialitása!

 

 

 

 

 

 

Mózes első könyve 1: 7-8

 2010.06.01. 09:39

Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap” (7-8. vers).

 

 Isten tehát megteremtette a föld légkörét, a légkör fölé azonban víztakarót helyezett, ami komoly hatással lehetett a föld éghajlatára: mérsékelt klímát eredményezhetett a föld minden pontján. Mindez azt is jelenthette, hogy nem voltak hatalmas viharok, és mindenütt kellemes klíma uralkodott, még fönt az Északi-sarkon is.

 

Ez jó magyarázatot nyújtana egy jó állapotban lévő, jégbe fagyott mamuttetem felfedezésére Szibériában, amelynek beleiben trópusi növénymaradványokat találtak. Úgy tűnik, ez a mamut egy trópusi dzsungelben élhetett. A A fent említettek magyarázatot nyújtanának arra is, miért boríthatta egy időben erdő a Déli-sarkot, hiszen a 200 láb vastag jégtakaró alatt faszénmaradványokra bukkantak. A földet körülölelő víztakaró valószínűleg védelmet is biztosíthatott a kozmikus sugárzás nagy részétől, ami folyamatosan éri bolygónkat.

 

A földet ezen kívül egy erősebb mágneses tér is védhette, ami már akkor is létezett, és ma is körülveszi a földet. Egy holland tudósnak 136 évvel ezelőtt sikerült megmérnie földünk mágneses terét, és azóta minden évben végzünk méréseket. A mérések eredménye pedig arra utal, hogy a mágneses tér állandó arányban fokozatosan gyengülő tendenciát mutat. A föld körüli elektromágneses tér egyedülálló – nincs más, amit 135 éven keresztül ugyanilyen folyamatossággal meg tudtunk volna figyelni. Ezt azonban igen, és azt látjuk, hogy ereje fokozatosan csökken. A bolygónkat körülölelő mágneses tér rendkívül fontos az élet szempontjából a földön. Egyfajta nyolcast ír le a föld körül, átszeli az Egyenlítőt, majd megkerüli a sarkköröket, majd vissza az Egyenlítőhöz, és úgy tűnik, hogy érdekes módon visszaveri, illetve felfogja a kozmikus sugárzás jelentős részét - egyfajta védőhálót képez a föld körül a kozmikus sugárzás ellen. Földünket ezen kívül az ózonréteg is védi.

 

Amikor Isten Jóbnak mesél a világ teremtéséről, azt mondja, ő teremtette a víztakarót a föld köré, ő teremtette az elektromágneses teret, ő teremtette az ózonréteget is, hogy a föld lakhatóvá válhasson az emberek számára, illetve hogy ezek a rétegek megóvják a földet a kozmikus sugárzástól, az aprócska sugaraktól, nutrinóktól, amelyek folyamatosan bombázzák földünket. Ezek a sugarak behatolnak a testünkbe, és megzavarják a sejtműködést, valamiféle mutáció veszi kezdetét. A kozmikus sugárzás valamilyen úton-módon befolyásolja az öregedés folyamatát, kihat a sejtműködésre, hátráltatja a sejtek reprodukcióját. Egyesek szerint tehát az öregedés  annak tudható be a földön, hogy folyamatosan kozmikus sugarak bombáznak bennünket.

 

A földet körülölelő víztakarónak köszönhetően, amely nagyobb védelmet biztosított a

földnek, illetve az elektromágneses térnek köszönhetően, amely akkor erősebb volt, és jobban visszaverte a kozmikus sugárzást, elképzelhető, hogy Ádám idejében sokkal kevesebb kozmikus sugárzás hatolt be a föld légkörébe. Így az emberek elvileg sokkal hosszabb ideig élhettek. Az emberi testet, illetve a sejtek reprodukciós képességét tanulmányozva azt találjuk, hogy az öregedés furcsa jelenségnek számit a természetben. A sejtbomlás olyan rendellenesség, amely valahogy mégis belopta magát az ember életébe. Isten úgy teremtette meg testünket, hogy ha a sejtekben nem indulnának el mutációk, örökké élhetnénk.

 

Szervezetünk ugyanis folyamatosan megújítaná önmagát, folyamatos lenne a sejtreprodukció, mi pedig a végtelenségig élnénk tovább ebben a testben, és nem halnánk meg soha. Valahol és valamikor azonban beütött talán egy nutrinó, vagy valami más hatás érte az emberi szervezetet, ez pedig elindította az öregedési folyamatot. Az özövíz időszakában eltűnt az a víztakaró, ami addig a földet körülölelte. A víztakaró eltűnése pedig nagy valószínűséggel a védőburok eltűnését is jelentette, így az özönvíz után drasztikusan csökkent az emberek élettartama a 900 éves átlagról körülbelül 100 évre.

 

Isten azonban a második napon megteremtette ezt a védőköpenyt, az említett víztakarót, hogy a földet körülölelje, és elválasztotta a boltozat felett lévő vizeket a boltozat alatt lévő vizektől.

 

"Uram, szereteted az égig ér, hűséged a fellegekig. Igazságod olyan, mint a hatalmas hegyek, ítéleteid, mint a nagy mélység, embert és állatot megtartasz, Uram. Mily drága a te szereteted,  Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek. Dúslakodnak házad bőségében, örömöt árasztasz rájuk, mint patakot. Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot." (Zsoltárok könyve 5-9)

 

 

 

Mózes első könyve 1: 2-6

 2010.05.31. 08:59

A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten lelke lebegett

a vizek fölött” (2. vers).

 

Nem áll összhangban Isten természetével, hogy valamit kietlennek és pusztának teremtsen, ezért számos bibliatudós egy időbeli intervallumot feltételez Mózes első könyvének első, illetve második verse között. Ennek értelmében tehát bizonyos idő telt el az első vers és a második vers között.

 

A hármas versben megkezdődik Isten teremtő tevékenysége: akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.”

 

Elképzelhető, hogy a földet egy sűrű köd borította, így nem jutott el fény a földre, ebben a sűrű sötét ködben pedig egyszerűen megfagyott a föld, és egy hatalmas jégkorszak köszöntött be. Az életnek számos formája túlélhette a jégkorszakot, utána pedig csak a megfelelő körülményeknek kellett ismét kialakulnia ahhoz, hogy újra életre keljenek.

 

Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől” (4. vers).

 

A világosság és a sötétség különválasztása, tulajdonképpen a fény felbontása. A modern természettudományok megjelenése nyomán azonban mára mi is megtanultuk, hogyan lehet a fényt felbontani. A fény több mindenre bontható fel: a spektrum egyik végén találhatók az ultraibolya sugarak, amiket nem is látunk szabad szemmel, a spektrum másik végén pedig az infravörös sugarak.

 

És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte.

Így lett este, és lett reggel: első nap” (5. vers).

 

 

Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza

egymástól a vizeket” (6. vers).

 

A „boltozat” szónak a héberben a „rakvia” kifejezés felel meg, ami határtalan teret jelent. Próbáld csak leírni nekem a világűrt – egy határtalan térről van szó.

 

Holnap az 1 Mózes 1: 7-8-cal fogom folytatni.

 

A teremtés történetét olvasva rácsodálkozok, hogy milyen hatalmas az Isten, akinek a "kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az Övéi. Övé a tenger, hiszen Ő alkotta a szárazföldet is az Ő keze formálta. Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk az Úr előtt! Mert Ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében lévő nyáj vagyunk." (Zsoltárok könyve 95: 4-7)

 

 

 


 

 

 

 

 

 

Mózes első könyve 1: 1

 2010.05.30. 09:53

Rövid bevezető Mózes első könyvéről:

Mózes első könyve a kezdetek könyve. Mózes első könyve először is a világegyetem kezdetét írja le, majd az élőlények megjelenését a világegyetemben, továbbá az emberek megjelenését, illetve a bűn és halál kezdetét. Ezen kívül ekkor indul útjára Isten megváltó terve is egy nép megszületésével.

Mózes első könyvének jelentős része Isten megváltó tervéről szól: a hangsúly szinte azonnal egy meghatározott családra helyeződik, akiken keresztül a föld minden népe áldott lesz majd. A könyv egyes részei különféle emberek vérvonalát követik nyomon, és korban is elhelyezik őket.

 

1: 1: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.”

Mikor is történt ez, hány évvel ezelőtt? El sem tudjuk képzelni, hiszen nem tudjuk felfogni a végtelent. Egyesek legszívesebben kihagynák ebből a kijelentésből Isten nevét, nem akarnak Istenre gondolni, mert cselekedeteik ellenkeznek Isten kijelentéseivel.

 

Így hangzik a Zsoltárok 14: 1: azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten”. A Róma 1-ben ezt írja róluk az Ige: „Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével (…) És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, hogy azt tegyék, ami nem illik” (Róma 1:22,23,28).

 

Vajon csak véletlenül alakult úgy, hogy a Föld 93 millió mérföldre van a Naptól? Vajon csak véletlenül alakult úgy, hogy a légkörben a nitrogén és oxigén koncentrációjának aránya 79-20, miközben 1 százalékot egyéb gázok tesznek ki? Vajon véletlenül alakult úgy, hogy a Föld körül ózonréteg is van, illetve mágneses tér, amely óvja bolygónkat a kozmikus sugárzástól?Vajon véletlenül alakult úgy, hogy a víz és a szárazföld aránya kétharmad az egyharmadhoz?

 A világegyetemben egyértelműen felfedezhetők a tudatos tervezés nyomai. Nézzük például az emberi testet, amely szintén tudatos tervezésről árulkodik: a véráram, az idegrendszer, és minden aprócska mechanizmus, amelyet Isten a szervezetünkben beépített. A tudatos tervezés hátterében azonban mindig egy tervező áll. „Kezdetben teremtette a tervező…”, „kezdetben teremtette Isten…” – egy mindenkinél intelligensebb, mindenkinél bölcsebb, mindentudó lény.

 

Ahhoz, hogy a véletlenszerű kialakulás elmélete működjön, természetesen a Föld kialakulását is egyre korábbra kell tenni. Ahogy a tudósok egyre inkább megértik, milyen komplexek bolygónk élőlényei, egyre inkább rádöbbennek, hogy 6 milliárd év alatt nem alakulhattak ki egészen spontán módon, így földünk keletkezését korábbra, 10 milliárd évre teszik. Ezek azonban csak mind feltételezések.

Ha tehát  tagadni próbálod, hogy kezdetben Isten volt az, aki teremtett, egyszerűen nem lesz megfelelő kiindulási alapod.

 

Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet

 

A „teremtette” szónak a héberben a „bára” kifejezés felel meg, ami annyit jelent: semmiből teremteni valamit. Erre egyedül Isten képes, az ember nem tud a semmiből teremteni valamit.

 

Megéri tanulmányozni a Bibliát! Holnap a második verstől folytatom a Napi Igét. Vessétek bele magatokat az ÉLETBE!

 

"Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam" (János evangéliuma 14: 6)- mondta Jézus.