A hetedik nap - Jöjj Úr Jézus!

1 Mózes 28-31; 2 Mózes 1-3

„Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön mozgó minden élőlényen!” (28. vers). Isten tehát a földet az ember fennhatósága alá helyezte. Isten az embert tette meg a föld urává, és azt a parancsot adta neki, hogy sokasodjon, népesítse be a földet, és uralkodjon Isten teremtményei felett.

„Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt” (29-30. vers).

Ezen a ponton tehát még minden állat növényevő volt. Kezdetben nem voltak ragadózó állatok: a világ harmóniában élt Istennel, a teremtmények pedig egymással. „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap” (31. vers).

A második fejezet első három verse tulajdonképpen az első fejezethez tartozik. „Így készült el a menny és a föld és minden seregük” (1. vers) – ebbe beletartoznak az angyalok is, mert őket az Ige a mennyei seregeknek nevezi. „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után” (2.vers). Mindez nem azt jelenti, hogy Isten elfáradt, hanem azt, hogy Isten befejezte a munkáját, mindent megteremtett a hetedik napra, amire szükség volt, így eljutott teremtő munkájának a végére. A hetedik napon tehát megpihenhetett, mert mindent, amit kellett, megteremtett az ezt megelőző hat napos időszakban.

 „Azután megáldotta és megszentelte (ez a kifejezés azt jelenti, valamit elkülöníteni) Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után” (3. vers).

 Vajon milyen célra különítette el Isten a hetedik napot? Isten a hetedik napot arra szánta, hogy ezen a napon az emberek megemlékezzenek Istenről, miközben megpihennek. Arról az Istenről, aki olyan erőteljesen kinyilatkoztatta magát teremtésében. Később, amikor Isten elhívja Izráelt, törvényt is ad népének a hetedik napról.

Örök szövetség ez Isten és Izráel között, amely értelmében hat napig dolgozhattak az emberek, a hetedik napon azonban pihenniük kellett. A hat-egyes arány életük más területein is érvényesült, és szerves részévé vált a zsidó kultúrának: Istentől azt az utasítást kapták, hogy hat évig műveljék földjüket, a hetedik évben azonban hagyják ugaron. Hat évig továbbá rabszolgaként szolgálhattak, a hetedik évben azonban szabadon kellet őket bocsátani. Azt látjuk tehát, hogy ezen a ponton minden gyönyörű: Isten megteremtette a világegyetemet, a földet, a fákat, a zöldségeket, hogy tápláléka legyen az embernek. Megfelelő légköri viszonyokat is teremtett Isten, hogy az ember élni tudjon a földön. Helyükön vannak már a tengerek, és az állatok, hogy az ember uralkodjon felettük. Isten pedig megpihent a hetedik napon.

Amikor belevágunk majd a második fejezetbe, látni fogjuk, hogy az Ige visszapörgeti az időt, és az ember teremtését helyezi középpontba. Mivel tehát a második fejezetben az ember teremtésén van a hangsúly, Isten itt nem „elohim”-ként van feltűntetve, mint ahogy azt az első fejezetben láthattuk, hanem „Jehovah elohim”-ként. Titokzatos név ez, amely az Isten és ember közötti személyes kapcsolatra utal. Jehovah annyit jelent: az, aki valakivé válik.

Ahogy Isten gondot visel az emberről, azzá válik, akire az embernek szüksége van. Mózes első könyvének néhány bírálója éppen a fejezetek között Isten elnevezésében mutatkozó különbségek miatt vallja, hogy Mózes első könyve nem egy író tollából származik. Azt állítják, az első fejezetet egy „elohista” írta, a második fejezetet egy „jehovista”, és különféle elképzelések léteznek arra vonatkozóan, pontosan hányan is írhatták Mózes első könyvét. Véleményem szerint azonban ostoba, meddő vitákról van szó, amelyeknek semmi értelme, ezért nem is térnék ki rájuk részletesebben, hiszen csak az időnket pazarolnám. Nem az számít ugyanis, ki írta Mózes első könyvét, hanem az, hogy a Szentlélek ihlette. Érdemesebb tehát inkább arra koncentrálni, mit is mond ez a könyv, ahelyett, hogy ki, vagy pontosan hányan írták. Így hát mi is ezt tesszük, végigolvassuk, megnézzük, mit mond, és kimaradunk a meddő vitákból, amelyek bennünket egyáltalán nem segítenek.

Nekünk az számit, mit mond Isten, nem pedig az, hogyan mondja azt, vagy kin keresztül. Hiszen a teljes Írás Istentől ihletett, vagyis alapvetően a Szentlélek az Ige szerzője, az pedig nem számit, ki volt az konkrétan, akit a Szentlélek ihletett.

A következő alkalommal tehát a második fejezettel folytatjuk, de ha ilyen tempóban haladunk tovább, biztos vagyok benne, hogy az Úr még azelőtt visszajön, hogy végigvehetnénk a Bibliát! Nem is bánnám, ha már a mennyben lennénk! Így hát, jöjj, Úr Jézus, siess! Közel már az a nap, amikor vége szakad mindennek, bár most még sokan felelőtlenül élnek, mintha egyszer nem szakadna vége életüknek. Jöjj, gyorsan, Úr Jézus!

Mondanom sem kell: Jézus eljön hamarosan.