„A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten lelke lebegett
a vizek fölött” (2. vers).
Nem áll összhangban Isten természetével, hogy valamit kietlennek és pusztának teremtsen, ezért számos bibliatudós egy időbeli intervallumot feltételez Mózes első könyvének első, illetve második verse között. Ennek értelmében tehát bizonyos idő telt el az első vers és a második vers között.
A hármas versben megkezdődik Isten teremtő tevékenysége: „akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.”
Elképzelhető, hogy a földet egy sűrű köd borította, így nem jutott el fény a földre, ebben a sűrű sötét ködben pedig egyszerűen megfagyott a föld, és egy hatalmas jégkorszak köszöntött be. Az életnek számos formája túlélhette a jégkorszakot, utána pedig csak a megfelelő körülményeknek kellett ismét kialakulnia ahhoz, hogy újra életre keljenek.
„Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől” (4. vers).
A világosság és a sötétség különválasztása, tulajdonképpen a fény felbontása. A modern természettudományok megjelenése nyomán azonban mára mi is megtanultuk, hogyan lehet a fényt felbontani. A fény több mindenre bontható fel: a spektrum egyik végén találhatók az ultraibolya sugarak, amiket nem is látunk szabad szemmel, a spektrum másik végén pedig az infravörös sugarak.
„És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte.
Így lett este, és lett reggel: első nap” (5. vers).
„Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza
egymástól a vizeket” (6. vers).
A „boltozat” szónak a héberben a „rakvia” kifejezés felel meg, ami határtalan teret jelent. Próbáld csak leírni nekem a világűrt – egy határtalan térről van szó.
Holnap az 1 Mózes 1: 7-8-cal fogom folytatni.
A teremtés történetét olvasva rácsodálkozok, hogy milyen hatalmas az Isten, akinek a "kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az Övéi. Övé a tenger, hiszen Ő alkotta a szárazföldet is az Ő keze formálta. Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk az Úr előtt! Mert Ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében lévő nyáj vagyunk." (Zsoltárok könyve 95: 4-7)
