Isten azzá válik, akire az embernek szüksége van

1 Mózes 2: 4-7

A negyedik verssel kezdődő igeszakaszban látni fogjuk, hogy Isten nem pusztán „elohim”-ként kerül említésre, mint ahogy azt az első fejezetben tapasztalhattuk, hanem a második fejezetben Isten „Jehova”, vagy „Yahweh Elohim”. A második fejezetben ugyanis Isten az emberre koncentrál, és azzá szeretne válni, akire az embernek szüksége van. Ezért is foglalkozik ez a szakasz részletesebben az ember teremtésével.

Egyesek azonban egy második teremtéstörténetként kezelik ezt az igerészt, és ostoba módon azt állítják, hogy ellentmond az első fejezetben írottaknak. Az első fejezetet elohisztikusként jellemzik, a második fejezetet pedig jehovisztikusként írják le, a további fejezetekről pedig azt állítják, hogy azok az úgynevezett papi beszámolók – az egész nagyon zavaros. Mi azonban csak hagyjuk őket, hadd bonyolítsák kedvükre a dolgokat, és inkább arra koncentráljunk, mit mond Isten Igéje.

„Ez a menny és föld teremtésének a története. Amikor az Úristen a földet és a mennyet megalkotta…” (4. vers) – számos esetben, amikor azt olvassuk, „az Úristen”, az eredetiben Istennek az a neve szerepel, amelyet a zsidók olyan nagy becsben tartottak, hogy ki sem mertek ejteni. Így csupán a névben szereplő mássalhangzókat írták le a kéziratokban, vagyis a következő szót: JHVH. Az ember hiába is próbálja kiejteni, lehetetlen. Nem tudjuk, eredetileg milyen magánhangzók szerepeltek a szóban. Az általánosan elfogadott elképzelés szerint a szót „yahweh”-nek kell ejteni, de felmerült a „jehova” lehetősége is, sőt népszerűvé is vált.

Valószínűleg azonban „yahweh” a szó helyes kiejtése, bár nem lehetünk benne teljesen biztosak. Ez az a név, amely Isten vágyáról tanúskodik, hogy mindazzá váljon, amire szükségünk van. Az Igében továbbá az „Úr” kifejezés is szerepel, amelynek sokszor az  eredetiben az „adonahai” héber kifejezés felel meg. Ez a szó Urat jelent, mint Isten státuszát.

Az „Úristen” helyén pedig az eredetiben a „yahweh” kifejezés szerepel, ami viszont nem Isten státuszát jelöli, hanem Isten nevét. Az Igében ez a kifejezés ebben az igeversben fordul elő először: „Amikor az Úristen a földet és a mennyet megalkotta.”

„Még semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje. Akkor pára szállt fel a földről, és mindenütt átitatta a termőföld felszínét” (5-6. vers).

Úgy tűnik, hogy Noé idejéig nem esett az eső a földön. Azelőtt esténként pára szállt fel a földről, ez öntözte a földet. Érdekes, hogy bár nem esett eső, mégis léteztek folyók. Négy folyó volt, amely az Éden kertjéből eredt. Hogyan is létezhettek folyók eső nélkül? Ez a kérdés érdekes problémát vet fel, amin érdemes elgondolkoznunk. Lehetséges, hogy léteztek földalatti kamrák, ahol a föld mélyében zajló vulkanikus tevékenységek miatt nagyon magas hőmérséklet uralkodott. Elképzelhető, hogy a víz a földalatti kamrákon keresztül a föld mélyére szivárgott, majd a magas hőmérséklet hatására a levegőbe párolgott. Ott lecsapódott, és megöntözte a földet. Talán így működött ez az özönvíz előtti időkben.

„Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé” (7. vers).

Az első fejezetben ezt olvashatjuk: „Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá” (29. vers).

Itt pedig azt látjuk, hogy Isten a föld porából megformálta az embert. Az orrába lehelt, az ember pedig életre kelt. Isten saját képmására teremtette az embert, hogy képes legyen imádni Istent, és hogy Istennel közösségben lehessen.

„Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten” – vagyis keletre onnan, ahol Ádámot megteremtette. Nem tudjuk pontosan, hol helyezkedett el az Éden kertje, sőt már nincs is módunk kideríteni, hiszen azóta hatalmas méretű változásokon esett át földünk felszíne, amelyek nyomán a folyók útvonala, illetve a hegyláncok elhelyezkedése is megváltozott. Immanuel Velikovsky érdekes könyvében, melynek címe Earth in Upheaval, rámutat, hogy mind a Himalája, mind pedig az Andok nem is olyan régen formálódtak. Azt is megemlíti, hogy a Titicaca-tó körül éltek civilizációk, amikor még jóval alacsonyabb tengerszint feletti magasságban feküdt – körülbelül 2000-2500 méter magasan. Az elmúlt 5000 évben azonban az Andok alatti földkéreg még jobban felgyűrődött, ennek hatására pedig a tó mára körülbelül 3000-3500 méteres tengerszint feletti magasságba került. Velikovsky érdekes könyve mindenképpen gondolatébresztő, és alapjában véve azt mondja ki, hogy az emberiség történetében számos változás állt be a földünk felszínén. Kétségtelen például, hogy az özönvíz teljesen megváltoztatta a föld arculatát.

 Van az Igében egy érdekes kis igevers, amiről igencsak keveset tudunk: első ránézésre mintha csak mellékesen megjegyezne valamit az Ige Péleg idejéről. Az 1Mózes 10:25-ben ezt olvashatjuk: „Az egyiknek neve Péleg, mivelhogy az ő idejében osztatott el a föld” (Károli).