1 Mózes 1-3. I.
„Így készült el a menny és a föld és minden seregük. A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után” (1-3. vers).
Mózes első könyvének első fejezete a föld teremtéséről szól, illetve arról, hogyan teremti meg Isten az embert. Ezt követően arról olvashatunk, hogy a hetedik napon Isten megpihent. Nem mintha elfáradt volna, mert olyan sok energiát igényelt a világ megteremtése, hiszen Isten mindenható, tehát nem fárad el soha.
Isten azért pihent meg, mert teremtő tevékenységének végére ért – megteremtett mindent, amit eltervezett. Ha Isten a hetedik napon fáradtságában csupán kényelmesen hátradőlt volna székében, hogy a lábát lógassa, a föld széthullott volna darabjaira. Hiszen az Igében azt olvassuk, hogy mindent ő teremtett, és ő is tart össze mindent. Miután tehát mindent megteremtett, Isten megpihent.
Amit kellett, Isten akkor mind megteremtette, és most már semmi újat nem teremt. Ilyen szempontból egy zárt rendszerben élünk, amelyben a teremtés napjától kezdődően minden folyamatosan elhasználódik. A termodinamika második törvénye érvényesül, amely értelmében minden szépen lassan leépül a világban. Valaki egyszer azt mondta, hogy a világegyetem olyan, mint egy hatalmas óra, amit egyszer felhúztak, és most már egyre lassabban ketyeg.
A hetedik napon tehát Isten megpihent, már semmi újat nem teremtett. És Isten
Egyesek ezen a ponton felteszik a kérdést, vajon mikor kezdte el az egyház Istent vasárnap imádni. Azok az egyházban, akik mind a mai napig szombaton tartják istentiszteleteiket, Konstantint hibáztatják a változásért. Az apostolok cselekedeteiben azonban találunk utalásokat arra, hogy a korai egyház tagjai a hét első napján, vagyis
A Korinthusiakhoz irt levelében Pál a szentek javára gyűjtött adományokra vonatkozóan megemlíti, hogy „a hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze azt, ami telik tőle, nehogy akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek” (1Kor. 16:2).
Tertullianus, a korai egyházatyák egyike, aki korábban élt, mint Konstantin, azt írja, hogy az ő idejében sok keresztény úgy érezte, egy meghatározott napon, mégpedig a hét első napján (vasárnap) kéne úrvacsorát venniük, mert az volt Jézus Krisztus feltámadásának napja. Érdekes, hogy Jézus nevének a nyolcas szám feleltethető meg, a nyolcas pedig egy új kezdetet jelöl. A hét a teljesség száma, a hat az ember száma, vagyis a tökéletlenségé, a hét viszont a teljességé: 7 hang van egy skálán, 7 alapszín létezik, 7 napból áll egy hét. A Bibliában tehát a hetes szám a teljességet jelöli. A hetessel bezárul a kör, így a nyolcassal egy új ciklus kezdődik, ezért nevezhető a nyolcas az új kezdet számának. Ilyen szempontból Jézus számának a nyolcas tekinthető, és bizony minden görög szó, ami Jézus nevét jelöli osztható is nyolccal.
Úgy tűnik tehát, hogy a korai egyházban sokan a hét első napján, vasárnap, vagyis a
A Kolossé 2-ben pedig így folytatja:
„Senki ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság” (16-17. vers). A szombatnapok csupán árnyékai voltak az eljövendő dolgoknak. Nem a szombatnap volt a valóság, amely az árnyékot vetette – a szombatnap mindössze az árnyék volt, amit a valóság, vagyis Jézus Krisztus vetett az Ószövetségre.
A keresztények számára tehát Krisztus a szombatnap. Őbenne megpihenhetünk, ahogy felhagyunk saját próbálkozásainkkal. Krisztus a mi szombatnapunk.
Az ószövetségi szombatnapok pedig mind Krisztusra mutattak, aki megnyugvást hoz. Őbenne többé nem cselekedeteink, vagy a törvény által igazulunk meg, hanem hit által – és megpihenhetünk Jézus Krisztusban.
